Égi küldöncként ért a földre
bűn útjait kifürkészni,
angyalszárnyát levetette, mert
emberként kell megérkezni.

Csak úgy találja meg a választ
ha a bűnbe veti bele magát,
megismerve az ellenséget
megnyerheti ezt a csatát.

Mert csata lesz ez, tudta jól,
mit a gonosz ellen vív meg,
csak a szeretet győzheti le
sem fegyverek, sem méreg.

Mélyen belegázolt a bűnbe
gyenge pontokat keresve,
de elsodorra könnyű élet
a szárnyát is elfeledte.

A gonosz ellen felvértezve
indult el erre az útra,
de beleveszett már a bűnbe
mint egy feneketlen kútba.

Évszázadok pora lepi már
a régen levetett szárnyait,
bűnös emberként közöttünk jár
gonosz vezérli vágyait.

Felhők fagyott könnye hullik
elrejti a titkokat,
fedjük fel a rejtett mélyet
tisztítsuk le az utat.

Hullott hóból a kezünkkel
kis hólabdát formázunk,
lehajolunk és görgetjük
legalább most tornázunk.

Csinálunk egy hatalmasat,
majd egy kicsit kisebbet,
gurítsunk egy aprócskát is
biztosan a legszebbet.

Tegyük egymás tetejére
mind a három hólabdát,
fantasztikus, hisz olyan lett,
mint egy ember láss csodát.

Szénből csinálunk szemeket
répa lesz majd az orra,
kész is lett a hóemberünk
mint ha igazi volna.

A feneketlen kút mélyén
titkot őriz a sötét,
megkeresném, de az utat
lezárja ősi pecsét.

Mélység árnyai vigyázzák
leplet borítanak rá,
el kell hoznom lélek fényét
pecsétet csak az nyitná.

Ha felnyílna az ősi zár
feltárulna a titok,
fényt vinnének sötétségbe
mélybe szálló angyalok.

Pecsét nyitját kerestem én
árnyak álltak utamban,
harc helyett csak megálltam és
megtaláltam magamban.

Eljöttem meglátogatni
rég látott édesanyám,
látom semmi nem változott
domboktól ölelt tanyán.

Csüngő fejű öreg kútunk
csorba vederből szürcsöl,
régen látott kedves kutyám
nagy örömében szűköl.

A moha korallszigetként
benőte a nádtetőt,
tyúkok járják torzsa körül
a bús magyar keringőt.

Csermely folyik az udvaron
mit az eső varázsolt,
sárhullámos partjainál
néhány kacsa bukdácsolt.

Nyikorogva nyílt az ajtó
anyám dugta ki fejét,
mikor meglátta, hogy jövök
könny borította szemét.

Kérges kézzel simította
végig könnyes arcomat,
szavakká vált köztünk sok száz
ki nem mondott gondolat.

Most hát végleg hazatértem
nem megyek el már soha,
e kis tanya lesz már nekünk
a szeretet otthona.

Labirintus nyirkos mélyén
vaksötétben ballagok,
nem ad fényt itt semmi más csak
fejem felett csillagok.

Megroppan a lábam alatt
szerteszét szórt csonthalom,
láthatatlan rém pusztít itt
nincsen benne szánalom.

Acéloznám a szívemet,
de legyőz a borzalom,
félelembe burkolódzva
az utamat folytatom.

Madárdalos hajnal fénye
felváltja a vakságot,
nehéz lesz majd elfeledni
ezt a szörnyű rémálmot.