Melletted voltam hosszú éjszakákon,
míg ébren nem ért a pirkadat,
arcodat néztem a sápadt holdsugárnál,
mely megvilágította arcodat.
Úgy őriztelek minden kis bajtól,
átadva szívem összes melegét,
melletted voltam, ha féltél, ha fáztál,
s könny a szememben miattad ég.
Neked akartam a legjobbat adni
mindenből, mit csak adni tudok,
de te elmentél, s kitéptél véle
szívemből egy nagy darabot.
Nehéz a szó, és nincs már mit mondjak,
túl messze jársz, és nem hallanád,
lelkemnek hulló, gyöngyöző cseppje
szívemig hatol, s annyira fáj.
Hiába mondanám, nem értenéd meg,
nekem csak te vagy! S Érted vagyok,
hiszen szeretlek! S nem bántanálak
Egyetlen szóval sem, te is tudod.
Hisz a lelked oly törékeny, gyönge,
mint egy csillogó kristálypohár,
összetörhetik egy koccanással,
s mire megérted, késő lesz már.
És most itt vagyok. remegve, félve,
várom, hogy hozzám visszatalálj,
s imádkozom, hogy ne törjön össze
törékeny lelked- utad során.
míg ébren nem ért a pirkadat,
arcodat néztem a sápadt holdsugárnál,
mely megvilágította arcodat.
Úgy őriztelek minden kis bajtól,
átadva szívem összes melegét,
melletted voltam, ha féltél, ha fáztál,
s könny a szememben miattad ég.
Neked akartam a legjobbat adni
mindenből, mit csak adni tudok,
de te elmentél, s kitéptél véle
szívemből egy nagy darabot.
Nehéz a szó, és nincs már mit mondjak,
túl messze jársz, és nem hallanád,
lelkemnek hulló, gyöngyöző cseppje
szívemig hatol, s annyira fáj.
Hiába mondanám, nem értenéd meg,
nekem csak te vagy! S Érted vagyok,
hiszen szeretlek! S nem bántanálak
Egyetlen szóval sem, te is tudod.
Hisz a lelked oly törékeny, gyönge,
mint egy csillogó kristálypohár,
összetörhetik egy koccanással,
s mire megérted, késő lesz már.
És most itt vagyok. remegve, félve,
várom, hogy hozzám visszatalálj,
s imádkozom, hogy ne törjön össze
törékeny lelked- utad során.
A fájdalom nagyon furcsa vendég,
nem várjuk, de mégis érkezik,
izzó tűzzel égeti a testünk,
felkavarva, űzve mindenünk.
Mintha lennél eleven pokolban,
lelkedet úgy égeti a láng,
úgy mar bele mindig, egyre jobban,
húsodba, mint vérző harapás.
Lelkedben él sistergő parázsként,
s fellobbanva mindig újra ég,
táplálékot szíva ereidből,
s késő éjjel álmaidba tér.
Elűznéd, de nincsen már erőd sem,
nincsen harc, csak néma ájulás,
mely valahol bús közönybe hajlik,
eltemetve annyi szép csodát.
A fájdalom mindig visszatér majd,
de te győzöl, s erősebb leszel,
szívedben már nem lesz más, csak árnyék,
mely a fénnyel messzi útra kel.
nem várjuk, de mégis érkezik,
izzó tűzzel égeti a testünk,
felkavarva, űzve mindenünk.
Mintha lennél eleven pokolban,
lelkedet úgy égeti a láng,
úgy mar bele mindig, egyre jobban,
húsodba, mint vérző harapás.
Lelkedben él sistergő parázsként,
s fellobbanva mindig újra ég,
táplálékot szíva ereidből,
s késő éjjel álmaidba tér.
Elűznéd, de nincsen már erőd sem,
nincsen harc, csak néma ájulás,
mely valahol bús közönybe hajlik,
eltemetve annyi szép csodát.
A fájdalom mindig visszatér majd,
de te győzöl, s erősebb leszel,
szívedben már nem lesz más, csak árnyék,
mely a fénnyel messzi útra kel.
A furfang biz’ az a fegyver
Mely azé, ki szólni nem mer
Vagy szólnia nem célszerű,
Mert ellenfél nagyérdemű.
Létezik furfang a női,
Ezt férfiaknál beveti
Ki kellőn okos, nőies.
Az eredmény nem kétséges.
Ravasz fő sajátossága
Furfangos gondolkodása,
Melyet, ha kell, jól kihasznál,
Gondolatban messzire száll.
A másik eszén túljárni,
Gondolatai közt játsz’ni
Őt több ésszel manipulálni,
Furfangosnak kell erre vágyni.
A furfang kevesek sajátja,
Mert rögzült a gondolkodása
A sok emberek… többségének.
Kevesek örülnek sok észnek.
A furfangosok előnye,
Hogy messze látnak előre,
Tudják, mit gondol a másik
Mire többség foga fájik.
Vecsés, 1999. január 9. – Kustra Ferenc József
Mely azé, ki szólni nem mer
Vagy szólnia nem célszerű,
Mert ellenfél nagyérdemű.
Létezik furfang a női,
Ezt férfiaknál beveti
Ki kellőn okos, nőies.
Az eredmény nem kétséges.
Ravasz fő sajátossága
Furfangos gondolkodása,
Melyet, ha kell, jól kihasznál,
Gondolatban messzire száll.
A másik eszén túljárni,
Gondolatai közt játsz’ni
Őt több ésszel manipulálni,
Furfangosnak kell erre vágyni.
A furfang kevesek sajátja,
Mert rögzült a gondolkodása
A sok emberek… többségének.
Kevesek örülnek sok észnek.
A furfangosok előnye,
Hogy messze látnak előre,
Tudják, mit gondol a másik
Mire többség foga fájik.
Vecsés, 1999. január 9. – Kustra Ferenc József
Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.
Az én kincseim különös kincsek,
és nekem olyan fontosak,
mint a levegő, melyet beszívok,
s kitágítja az orromat.
Amikor tépett álmaimból
néha riadtan ébredek,
úgy félek: s álmos tekintettel
bénultan, őket keresem.
Hallom, ahogyan hozzám szólnak
álmomban. Szinte észlelem
minden apró kis mozdulásuk,
pedig már nincsenek velem.
Olyan nehezen múlnak a percek,
pedig az óra úgy ketyeg,
mintha valami itt lüktetne
fejemben. Furcsán, idebent.
Oly messze vannak. És olyan ritka,
amikor velük lehetek!
Olyankor szinte újra élek
minden percet, mely elveszett.
Annyi öröm, és annyi féltés
él bennem, s most is őrizem
elhasznált szívem rejtekében,
mélyen bezárva, idebent.
Istenem! Add, hogy végre egyszer
köztük lehessek, míg lehet!
Hiszen az idő úgy suhan már
fölöttem, mint az éji nesz.
Fehér lepellel, búcsút intve
deret szitál a fák felett,
s messzire tűnik, akár az álom,
amely oly régen elveszett.
és nekem olyan fontosak,
mint a levegő, melyet beszívok,
s kitágítja az orromat.
Amikor tépett álmaimból
néha riadtan ébredek,
úgy félek: s álmos tekintettel
bénultan, őket keresem.
Hallom, ahogyan hozzám szólnak
álmomban. Szinte észlelem
minden apró kis mozdulásuk,
pedig már nincsenek velem.
Olyan nehezen múlnak a percek,
pedig az óra úgy ketyeg,
mintha valami itt lüktetne
fejemben. Furcsán, idebent.
Oly messze vannak. És olyan ritka,
amikor velük lehetek!
Olyankor szinte újra élek
minden percet, mely elveszett.
Annyi öröm, és annyi féltés
él bennem, s most is őrizem
elhasznált szívem rejtekében,
mélyen bezárva, idebent.
Istenem! Add, hogy végre egyszer
köztük lehessek, míg lehet!
Hiszen az idő úgy suhan már
fölöttem, mint az éji nesz.
Fehér lepellel, búcsút intve
deret szitál a fák felett,
s messzire tűnik, akár az álom,
amely oly régen elveszett.