E szürke ködben nehéz a légzés.
Mellkasom fáj, és most is úgy sajog,
mintha valami súly volna rajta,
melytől levegőt alig kapok.


Könnyes- párás a lég is köröttem,
mintha lesírná égi könnyeit,
szelet kavar e furcsa félhomályban,
süvítve, sírva sóhajtozik.

Ködharmatos a levél a fákon,
amely sárgultan, elhalva hull,
búcsút intve az őszi világnak,
s avarszőnyegként földre lapul.


Vastag takarót terít a földre
s akárcsak én is, úgy álmodik,
egy sokkal boldogabb, szebb világról,
s közben zizegve sóhajtozik.


Ő is úgy várja, ahogyan én is,
hogy mire ébred könnyebb legyen,
s talán ő is a Jóistent kéri,
hogy könyörüljön a nincstelenen.

Elmúlás helyett életet adjon,
s minden asztalra friss kenyeret,
éhbérek helyett fizetést, munkát,
és egy emberibb, jobb életet.

Meditálok…

Csak állok a keresztútnál és nézelődök.
Várom a fényt, nézek föl… érdeklődök
De tekintetem a semmibe vész, az éterbe…
Hogyan jutok így előre… előre az életbe?

Nézek körbe és a szemembe égő vágyak…
Innen messze vannak a legelésző nyájak
És messze a szép, békés délibábos tájak…
Nekem a szépség, béke, délibábos vágyak.

Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt
Soha, senki nem segített… utam jóra merre vált?
Elmennék oda hol talán kék az ég, zöld fű,
De melyik út vezet oda… minek vagyok nagyszívű?

Nézek és utakat látok… de igen rémisztő,
Pusztaságban csak utak… igen, igen ijesztő!
Se fa, se fű, se élet jele, homoktenger közepe?
Se úszni nem tudok, se mellényem… le vele?

Látom még az úti táblákat is lebontották,
Nehogy lássak… a lelkem is kifosztották!
Mindebből látszik, hogy semmibe vesznek,
Ebből már tudom, céljuk… elveszejtenek.

Iránytűm nincs, egy tábla sem mutat utat,
Nem tudom, merre menjek… lesz sorsfordulat?
Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt
Soha, senki nem segített… utam jóra merre vált?

Tudom, messze vannak szép, békés délibábos tájak…
Ha ott élnék, akkor tán’ bennem is lehetnének vágyak?
Vágyak, melyek nem maradnak azok, de teljesülnek
És a lelkem szárnyai, attól fölöttébb lelkesülnek…

Pusztaságban csak utak… igen, igen ijesztő!
Pusztában nincs semmi, legyek tán’ madárijesztő?
Csak állok a keresztútnál, állok és nézelődők,
Jön-e még az életben valami, ami… talán előlök.

Vecsés, 2011. szeptember 11. – Kustra Ferenc József

Gyűrött párnák közt hánykolódva
tűnődöm: mi lesz velem?
Sebzett lelkem csapongva lázad,
fülembe üvölt a csend.


Szinte már kínoz. Magamban érzem:
sosem lesz könnyebb nekem,
mégis riadtan, félve várom,
hogy jöjj és maradj velem.


Gyűrött párnák közt várlak téged.
Úgy fáj, hogy nem vagy velem,
valami furcsa, fájó érzés
úgy kínoz, s nem enged el.


Miattad érzem. Messze vagy már,
s ki tudja, mi van veled?
Vajon gondolsz rám titkon néha,
vagy te már rég temeted

Az álmokat, melyet együtt álmodtunk,
feledni te sem tudod,
emlékem mindig visszatér majd,
tudom. Bárhogy is titkolod.


Mint nyirkos falakról gyöngyöző pára,
mely lehulló könnyként pereg,
én is úgy sírok, s egyre csak várok:
tudom, hogy megérkezel.

Hosszú órák, és néma, hosszú percek
telnek el, amíg utazom,
s amíg kattog a vonat a sínen,
én csak terólad gondolkodom.
Szeretsz e még? És visszavársz engem?
Ejtesz e értem könnyeket?
Vagy csak valahol magadban némán
suttogod el a nevemet.
Jöhetnek szebbek, és jöhetnek jobbak,
de senki sincs, aki így szeret,
akinek mindig te vagy a minden
amióta csak létezel.
Szeress még. És gondolj majd arra,
milyen boldogság volt neked,
amikor először öleltél némán,
rám kulcsolva a kezedet.
Az a tűz, amely lelkünkben izzott,
még ma is éppen úgy lobog,
tudod, hogy nekem te vagy a minden!
S csak együtt lehetünk boldogok.
Gondolj rám, mikor hallod, hogy sípol
valahol messze egy gyorsvonat,
talán most éppen ott ülök benne,
tehozzád keresve utat.
Már a szíved is zakatol. Érzed?
Nélkülem te is árva vagy.
Ne engedd azt, hogy messze tűnjek,
mint egy robogó gyorsvonat.
Szeress. És várj reám: kérlek!
Hidd el, hogy megérkezem!
Senki sincs, aki így szeret téged!
Ily forrón, türelmesen.

November van. Búcsúzik minden,
a fán az elsárgult levelek,
sóhajtva, nyögve hullnak földre,
a tél már vészesen közeleg.

Már a nap is oly gyöngén, halódón
ontja tétova sugarát,
fáradt korongja pihenni vágyik,
de mégis: mégis süt tovább.

Neki is dolga van, úgy, mint nékem.
Pihenni térni nincs idő,
Pedig belülről tudom, és érzem:
jó volna egy kis pihenő.

Fáradt lábamnak nehéz a lépés,
de mégis menni kell tovább,
azon a hosszú, göröngyös úton,
pedig már nem nyílik virág.

Jó volna végre valami jó is,
mely felkavarja az életem,
s érezni azt, hogy nem hiába
várt reám annyi küzdelem.

Jó volna hinni, hogy holnap jobb lesz,
s vár ránk egy sokkal jobb világ,
ahol nekünk is nyílnak a rózsák,
s miránk is vár a Kánaán.

Hisz az úr előtt minden ember
egyformán Isten gyermeke!
Mért nem tud itt is egyformán adni
mindenkinek, hogy jobb legyen?

Hiába halmoz kincseket bárki,
a másvilágon már nem kellenek,
s ugyan úgy fog az Úr előtt állni,
ahogy a földre megérkezett!