A hindu bölcsesség nyugodtan így beszélt:
Nirvána szent köde örök ölébe zár,
Nirvána szent köde, mely minden lényre vár,
Mely álommá teszi az Időt és a Tért!

Álomnak árnyai bolygunk mi idelenn,
Hol minden változó, örök csak a mulás,
Árnyak, kiket a lét Álmokkal fölruház,
S ez Álmok: a remény, emlék és szerelem.

S a büszke tudomány, amely alázatos,
Szomorún válaszol: Nirvána is mese,
Vigasztalás neked, ember, nincs semmise,
Sebedre örök írt az elmúlás se hoz.

Örök minden atom és minden fájdalom,
Volt minden idelenn, mi ezután leszen;
A gyász és a vigasz, halál és szerelem;
Mindig föltámadás van mindenik napon.

Az örök haladás: dicső agyrém csupán,
Örök forgás e lét; az állat visszatér,
Vasketrecébe zár az Idő és a Tér,
Agyad meddőn eseng a Nirvána után!

1

Áldás reátok, ligetemben
Odább iramló csermelyek!
Utaitokon a szép tavasznak
Himes virági termenek.

Ez arc fölött is két patak foly,
Folytok, szerencsétlen könyek!
De halvány pályátok körében
Virágok ah nem zsengenek.

2

Forró sugárokat
Lövel a nyári nap;
Sugári lánghevén
Patak, folyó apad.

O forró nyári nap,
O lángoló sugár,
Könyűmnek árjait
Apasztanád ki bár!

3

Eljött az ősz; a part virága
Hervadva hull a csermelyár habjába.
Eljött a bú; az élet kéje
Kihalva fúl a könyek özönébe.

4

O télnek dermesztő hidegje!
Mely a folyókat lebilincseléd;
O télnek dermesztő hidegje,
Bilincseld le szememnek csepkönyét!

5

Fuss, oh patakcsa,
Fuss csüggedetlen;
Megnyúgoszol majd
A tengerekben.

Hullasz könyüm, hullj;
O a halálban
Számodra is tán
Megnyúgovás van.

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain; -
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!

Pécshez!

Pécs az én városom,
büszke vagyok,
hogy itt lakhatom.
Örülök mert itt születtem,
és így tüke pécsi lettem.

Van e városnak mindene,
történelme, egyeteme,
egy fő védnöke, a hegye,
melynek Mecsek a neve.

Ők voltak az elsők:
kiket nem nyelt el a végtelen,
akik fenn éltek a Jakab hegyen.
Ma is ott az avargyűrű,
pár Trák nyílhegy és kösöntyű.

Utánuk a rómaiak,
nekik már több nyomuk maradt.
Ők alapították Sophianet,
és megadták Pécs első nevét.

Jöttek ide hódítani,
Orosz, Török, és Római.
Ám a végén ők hódoltak,
e mediterrán városkának,
s, lassan a lakóivá váltak.

Támadták a várost, bőszen, vadul,
mint a tenger oly szilajul.
De, meg törtek e táj láttán,
az itt élők nyugalmán.

Bár pusztítani akartak,
végül mégis nyomot hagytak,
ha nem is üszkös romot,
türbét, sírkamrát, templomot.

A királyok sem voltak restek,
így ők is építtettek.
Várat, templomot emeltettek,
ide egyetemet rendeltek.

Itt élt és alkotott,
Jannus a kétarcú Pannonius,
ki pap volt és költő.
Mi nem összeegyeztethető?

Nagy Lajos a lovagkirály,
iskolája még mindig áll.
Szép honunkban az első,
honnan sok nagy elme kinő.

Itt élt Szapolyai püspök,
ki sereget nem küldött,
a mohácsi csatába,
s, ez lett II. Lajos halála.

Itt volt Zrínyi a híd égető,
a hadvezérből a költő tört elő,
a szigeti várat hősen védő,
és a végén büszkén kitörő.

Napóleon is járt erre,
a pécsi huszárság segítette.
A hős seregnek tisztelegtek,
nekik emlékművet is emeltek.

A közelmúlt is, ha kívántuk,
csinált hősöket minálunk.
Az 56- os ellenállók,
a Mecseki Láthatatlanok.

Köszönöm,
hogy engedett itt nevelkedni,
tanulni, dolgozni, sportolni.
Talán családot is alapítani?
És, ha itt lesz az ideje, meghalni.

Pécs, 2004

Nem álldaltak bús bölcsőink körül
Sem bölcsek, sem rokkant királyok,
Mert nekünk senki sem örül.

Magyar életünk kezdtük tétován,
Nem láttunk hét kövér esztendőt,
De minden esztendőnk sovány.

Szorongóknak sohsem adtunk kezet,
Becsméreltük a jóltevőket
S örültünk, ha ki vétkezett.

Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy, ős tanulság,
Amely kis népeket tanít.

Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon,
De erőnk nincs a küzdelemre
S nyilaktól vérezünk agyon.

S mégis szivesen áldozunk velőt,
Mert tragikusabb és szebb sors nincs
Isten és emberek előtt.

Más fajta nép roboghat tova,
De ily szép, álmos, láncolt fajnál
Poétább faj nem élt soha.