Te bűnös asszony, mit kivánsz még?
Tied volt a hamvas ifjuságom;
Tied volt elős szivverésem,
Tied volt rózsás gyermekálmom.
A kárhozatért, amit adtál
Talán a vérem szomjuhozza
Izzó ajakad, mely a csókot
Égő parázszsal viszonozza?

Nem józanodva, nem feledve,
De elhagylak, mert itt az óra.
Érzem, ha még egyszer megcsókolsz,
Nem lesz erőm e fordulóra.
Nem volna többé akaratom
Örökös kárhozatba jutnék,
Kirabolnád egészen szivem,
Örökre koldusbotra jutnék.

A te öledben kárhozat van,
Reám vár még egy boldog élet,
Valami elfelejtett zugban,
Leszek boldog, - de nem tevéled.
Valami elfelejtett zugban,
Ahol még emléked se bántson
A porba ásom arczomat, hogy
Több asszony meg ne babonázzon!

Egy hurt keresek, azt a drága hurt,
Mely boldogságot zengett egykoron.
Kezem még olykor révedez helyén,
De nem találja többé lantomon.

Ha néhanapján megpenditem is
Szelid álmok közt néma lantomat,
Mint álmából felriadt madár
Olyan zavart, ijesztő hangot ad.

Mig hanga elhal, néma félelem
Zsibbasztja meg dalszomjas lelkemet;
Riadt madár, ha fészkét elhagyá
Remeg az ág és hallgat a berek . . .

Köröskörül fenséges némaság,
Az ég a földet átölelve tartja:
Szerelmesen piheg a rónaság,
Mig ég a napnak ifju csókja rajta . . .

Halk, enyhe szellő borzolgatja fel
A dús vetések sárguló kalászát,
A sürü rendből mély sóhaj felel,
Ha szél fuvalma megzavarja álmát.

Szívig ható csend. Hallgató madár
Árnyat keres a bodza bokra mellett,
A szomjazó, a tikkadó határ
Napfényes tengert, délibábot renget.

Daru röppen fel. Ide hallani.
Hogy tör magasba szárnyát csattogatva.
. . . De daru az, vagy lelkem bontja ki
Daru szárnyát a napfényes magasba?

Káprázatos fény, büvös álom
Dereng a felhős láthatáron.
Aggódva néz körül a nemzet;
Olyan szokatlan még a szemnek.
De száll a köd. Hajnal van ujra;
Virrad már, virrad, halleluja!

Virrad már! Látni a nagy utat,
Mit tett e nép s mit még befuthat
S ereje biztos tudatába
Most ismer immár önmagára.
A rónaságon, rengetegben
Örömfény lángol a szemekben.

De fényből árnyba, a homályba
Egy gondolat száll - és nyomába
Százezrek sohaja támad.
Hol tizenhárom bitófának
Árnyéka int, hív napkeletrűl,
A föld egy perczre összerendül
S a milliók egy pillanatra
Ott élnek mind egy gondolatba.

Egy gondolat! Csak az jut nektek!
Aztán tovább, - a meredeknek!
Előre! Hív a munka láza,
A nemzetnek szent hivatása.
De éltek soha nem feledve,
Csak eltakarva, nem temetve,
Mint mély redő a hősnek arczán,
Mint néma jaj egy nemzet ajkán.

Egy kutya mellett nőtt fel lánczra kötve,
Kedvencze volt a gazdának szegény,
Aki feltette róla, hogy örökre
Kutyává tette a kutya-erény.

Ha néha-néha csettentett a gazda,
Ugrált a farkas és hizelkedett,
De a csörgő láncz arra tanitotta,
Hogy ő kutyának még se született.

Csillagváros, néma éjszakákon,
Amig aludt a kutya csendesen,
Ő ébren ült a zörgő szalma-ágyon;
Fülét hegyezve, várt figyelmesen

S átsivitott néha vad haraggal
Egy ismert hang az erdő mélyibűl,
Ameddig érte láncza, bús panaszszal
Vonitva járt a kutya-ól körül.

Ilyenkor titkos vágy lobogott benne,
Vad fényében égett haragos szeme,
De megcsörrent a láncza és leverve,
Szűkölve ment a csendes ól fele.

Egy éjszakán, vad, kitörő örömbűl
Üvöltés verte fel az éjszakát;
Letépett lánczczal vágtatott keresztül
Az udvaron, a kert sövényén át.

A csillagos, a néma éjszakába
Jeges, fehér szikrákat hányt a hó,
Csörgött a lábán elszakított láncza.
Rohant a hideg éjbe vágtató.

Nem is érezte végtelen magányát,
Csak azt érezte, hogy rohanni kell,
Távolba látta erdők kék homályát,
Azt tudta csak, hogy ott hazára lel.

Felette fényes, végtelen magasság,
Sehol elébe nem szakad határ,
Amit beszív az élet, az szabadság,
Mit elhagyott a kényszer, a halál.

Még egy üvöltés hangzik át az éjen,
Hogy megremeg a némaság bele,
Lehempereg a hóba örömében,
Aztán rohan az uj világ fele.

Hajnalodott. A hosszu, hideg éjen
Porrá fagyott a hó a föld felett
S a farkas - mint a gazdájánál régen
Kaparni kezdett, - csontot keresett.

A falka várta. Bátor, büszke ficzkók,
Kiket a küzdés bátrakká nevelt,
Zsákmányadó hazája mindnek itt volt,
Zsákmánya mindnek az, mit küzdve ejt.

Fagyot, éhséget elviselt a falka,
Az abba nőtt fel, - hozzá szokhatott,
De farkas-módra fázni, napról napra,
Ki kutya volt, - az nem tanulhatott.

És ténferegve vékony horpaszával,
Gondolt a kutya-társra és haza,
S jóllakva a szabadság nyomorával,
Odébb állott az első éjszaka.

És átugorva ujra a sövényen,
Tánczolt a farkas otthon nagy vígan,
Csóválta farkát és csaholt serényen:
- Haza jöttem - kutyának gazd'uram!