Olvastátok az írást, mely utókornak készült,
Pergamenen kifakultan a múltjába révült?

Hallottátok lihegni az elszaladó nyarat,
Vagy a ködös őszt, ahogy dagasztja lucskos sarat?
Láttatok e zimankós télben szökkenő tavaszt,
Vagy ropogós havat miként virágokat fakaszt?

Ismeritek az embert, ki örömöket hajszolt,
Közben dühében keserű gyűlöletet majszolt?
Vagy a várost, melyben csak lelkek lakoznak,
Hol lövegek által pokolra kárhoztak?

Olvastátok a történelmet, hol jó-szelídeket méltatták,
Vagy csak gyilkos csatákról, hol vezéreket dicsőn magasztalták?!

Fa vagyunk mindnyájan,
Az életerdő fái, először lágyan.
Van, ki még kopasz a mában.
Fában van, amely lombos,
De van amely „farkas”, igen vicsorgósan lompos…
Van persze magas, sudár… ormos.
Göcsörtös szeret másikat?
Életerő tagoknak fő érzés a szélfútta bánat?
Vihar is folyvást tépi a fákat!

Vecsés, 2019. március 28. – Kustra Ferenc – Farkasfog versformában, amit én alkottam meg.
3x3 sorból áll. (3 „blokkból”.) A szótagszámok: 6-12-8 – 7-14-9 – 8-16-10 Rímképlet: xaaxbbxc

Ősz-paplan alól
Kacéran kikandikál...
Narancs-nyár mosoly.
Kacsintgatva hívogat,
Randevúra csalogat.

Indián nyár leng,
Színkavalkád elbódít.
Aranyló lombok.
Avar dunna szétterül,
Lassan a föld szenderül.

Derűs melegség
Udvarol a léleknek...
Egy cseppnyi esély.
Mély álom ha beköszönt,
Tavaszig zord szelet önt.

Lövegnek hangja
Lelkeket sebesít meg...
Könnycseppből vérzik.

Hasadt életek
Résén keser szivárog...
Fájó valóság.

Zuhan az álom
Sötét világnak mélyén...
Foszlott biztonság.

Népnek hangja nincs.
Ágyú harsogva üvölt...
Profit-piacon.

Bús gyászindulót
Fronton sosem skáláznak...
Érdek-dalolók.

Süt a nap korlátok nélkül,
De már nem olyan nagy fényül,
Amihez a nyáron hozzászoktunk,
Amikor volt nyári hőség, poklunk.

Fénysugár áthatol a fák lombjai közt,
De már csak hamiskás a mosolya, füröszt
Még ugyan langymelegben és süt
Ránk, de már nem égünk, nem megsüt.

Rozsdásodó levelek közt a napsugár
Új színeket ad a lombnak, csillagsugár
A látvány, mely megfog, áthat, lenyűgöz,
Álomvilág látvány. Ő meg elidőz.

A szűrt, már csak hamiskás fény rabul ejt
Nem birok szabadulni, lassan ellejt,
Én meg nézem a rozsdás, gyűrődő leveleket,
Az azon folyton változónak látszó fényeket.

Álomvilág ez, mely oly’ ébrenlétben tart.
Csodálom természetet, nézem az avart
És az is váltakozó napfény színben látszik,
Lelkem is bolondul, még melegebbre vágyik.

A fű zöldje is mutatja… lassan múlik nyár,
Mely ezek szerint olyan volt, mint egy szekérvár,
Melyet szétver közeledő ősz, de jó ez is
És majd kihasználjuk mi… lesz a jó ebben is.

Vecsés, 2011. szeptember 24. - Kustra Ferenc József