Lepkeszárnyú vágyakozás,
A szerelmes várakozás.
Vajon jön-e? Tényleg eljő?
Nem állja útját egy felhő?
Vagy egy hegy, mely égig érő,
Kereszt út, mely megtévesztő?
Arany szőrű, csábos borjú,
Vagy hirtelen támadt bosszú,
Mely semmiből nő körötted,
Akadályaként jöttödnek?
Nőhet köréd kerek erdő,
Sűrű, sötét, elveszejtő.
Vén boszorka, meg egy seprő,
Acél-szívnek is ijesztő...
Annyi minden jut eszembe,
Ahogy várlak reménykedve -
De egyszer csak elém toppansz:
A csillagos égből pottyansz,
Egyenesen a karomba,
Csókos ajkad a csókomba!

Ha van egy szív, mely érted dobban, szeresd őt mindennél jobban, mert ki tudja, lesz-e még idő, mikor fáj a szíved érte, de már keső...

Szerelem, szerelem,
Te édes gyötrelem,
Virágzó nárciszok közt,
Élem életem.

Mint nárciszoknak
Édes illata,
Tölti el lelkemet
A boldogság árja.

Szemed csillogása,
Bőrödnek illata,
Tavasz virágzáskor,
Holdfényes éjszaka.

Hajad selymes fénye,
Az éj sötétje,
Arcod hamvas pírja,
Mint nyíló bazsarózsa.

Gyönyörű testednek
Kéjes látványa,
Mint kitörő vulkánnak
Mély morajlása.

De a vulkán még várhat,
Hisz örök szerelmünket,
Nem nyeli el soha,
Háborgó tenger árja.

Szó lenni a levélben,
fény lenni a sötétben,
szél lenni kertjében,
csendesedni szerényen,
leülni fakérgen,
nap lenni egész fent,
ragyogni míg felébred,
néha fájni, néha szűnni-múlni,
s néha nem akarni, de könny lenni ott,
hol gördülni bőrén egészen, még egy múlik percében,
sok múlik egész bent lelke mélyébe, sötétben.

Kökény illat s pillanat

Tömény szavak s hajcsomó, mely kezemben marad

Szivem összeszorul, arcom beesik

Eljő az ősz, egy falevél leesik

Leszáll az est, csönd lesz rögvest

Temérdek hajad beborítja arcomat

S csak egy pillanat, nem is érzem, nem is fáj

Megszűnik minden mozzanat.