Lebontott kontyotok
emlékzuhatagába temetkezni
karotok biztonságát és a csodákat
nem feledve
s az alázat mélységeibe hullva
vergődni didergőn, felsebezve
kikötözve májusi füvekre, fákra
szeles, szerelmes dalokra várva
szótlan siratni titeket
kik felittátok a szívemet, s véremben
szüntelen dobogva
kísértek majd a sirató dombra
Ti anyáim ! szeretőim !
Testvéreim !
örömben , szenvedésben
csupasz kő-vidék a táj nélkületek
fekete-virágos reménnyel
és nincs senki a kapuk előtt !
s a kerítéseken sem szól ki senki !
az éjszakák bénán függnek a tájon
s perceit az idő csak eldübörgi
tehetetlen...
nélkületek csillagom riadtan
verdes tenyeremben
s felnőtt dolgaim között
kirepedezik a fájdalom
Ím így vagyok kitárt karotok
emlékzuhatagába
temetkezve
nézzetek !
marad mi volt: a gyermeksírás
s fölötte a halál öntörvényei
keringenek

1.
Szél fúj és vadszőlők virítanak a
házon, surran az út pora
Érkezzek hozzád régi zarándok
-bújt nap fényében , s tétova
szavakra támaszkodva , s védjen
szerelmed mostoha mozdulataival

2.

Régen indultam el hozzád!
a távolságokat is
lépteim már összemosták
Csak a tér imbolyog időtlenül

3.

Oltárok és álmok tere a tested
Lüktető mélység, megmérhetetlen
ereimben a vágy érted riadót kalapál
jaj! beléd halnék egy forró éjszakán


4.

Zuhanjunk össze , ebben a múló
lobogásban a villámokkal kössél össze
nyíljon meg a Föld ,
s lángoló ,vándorló láva
új Pompei öntse szívünket ércbe, vágyba
s őrizze képed ,dicsérje csípőd hajlatát
a lábad ívét s az örökké való ölelésed !

Nem várlak többé

és többé nem kereslek

nekem már ami voltál

azt nem jelented ,nekem már

semmit sem jelentesz

Hosszú ideig vártalak

téged, koslattam utánad

mint magányos farkasok

az éjszakában s vágyakoztam

hogy szoknyádat levessed

de eltört a varázslat ,

s bár őrzöm még a csodádat ,

a lábod ívét, a csípőd hajlatát,szádat

többé nem kereslek

hiába zuhog az igézet

vannak még

akik szeretni szeretnének !

most eltört a varázslat

zárd hát magadra az éjszakádat

vagy kóborolj máshoz

Én: én vagyok, neked már csak

nagyság, magasság és mélység

neked már csak idegenség

s többé nem várlak

nem várom már a csodákat

virágaimat rád tékozoltam

arcomat már-csak patakok

mossák, mosolyom már-csak

megfáradt sikoltás

de nem bánom ! Ami volt, volt

ami nem, nem !

Élj boldogan!

Ölbe tett karral nézem, hogy
Eldobod az életed,
Ölbe tett karral érzem, hogy
Közel a végzeted.

Ki vagy Te? Honnan s hová mész?
Ki vagyok én? Mikor kérdeznéd?

Tudunk-e egymásról mélyebbet, mint a felső rétegek?
Kérdeztünk-e valaha többet, mint, hogy vannak a fellegek?


Egy másik síkon bár sokszor, őszintén öleltük egymást
Itthon mégsem leltük soha a másik karját.

Fájnak a szavak, fáj a múlt
Lehetett-e volna másképp?
Haragom már rég elmúlt.

Talán eljön a perc, mikor kitisztul minden,
Leülünk egymással, tiszta vérrel.

Akkor kinyílik a kapu egy új léttel
Addig pedig szüntelen kérdem:
Miért mész el?

Ezennel adasson a világ tudtára:
A vakmerőségnek túl magas az ára.
Újra saját magam áldozata lettem.
Újra egy merénylet saját magam ellen.

Éhesen evésre és a cselekvésre,
Feláldozom magam újra a főzésre.
Kezdem az elején: Délelőtti óra,
Mikor kedvem támad harapnivalóra.

Bevásárlóközpont hússal rakott standja,
Ínycsiklandón csábít az összes darabja.
Hozzáértő szemem pásztáz gondterhelten.
Jó lenne ma végre konyhahősnek lennem.

Főzzek egy pörköltet? Frissensültet egyek?
Minden gondolatot frissiben elvetek.
Hisz bármelyik kifog amatőrségemen.
Valami mégis kell. Sajnos nincs kegyelem.

Aztán megoldódni látszik minden gondom:
Véres, májas hurkát látok meg egy polcon.
Nem vagyok kannibál, naná hogy a májast.
A pénztárnál legombolok néhány százast.

Kellően elszántan felvillanyozódva
Futólépés haza, úti cél a konyha.
Majd most megmutatom milyen szakács vagyok.
Tanulhatnak tőlem alkotni a nagyok.

Hurkát a tepsibe, tepsit a sütőbe.
Ezt nem ronthatom el?- Aggódok tűnődve.
Teríteni kezdek, megadom a módját.
Most először talán nyerek- az áldóját.

Hatalmas durranás rázta meg a csendet.
A csillár vészjóslón himbálózni kezdett.
Felrobbant talán a ház összes lakása?
Mutatna vagy nyolcast a földrengés-skála.

Lehajtom a felhevült sütőfedelet,
Meglátom művem, a csatajelenetet,
Keresztet vetek és csendben leroskadok,
Lemondón nyugtázom, milyen ökör vagyok.

Nehezményezte a hőséget a hurka.
Addig fickándozott, hogy szétrobbant burka.
Újra csődöt mondott hírhedt szakértelmem.
Mások ebédelnek, nekem nincs mit ennem.

Azért talán mégis. Kenyérrel kezemben,
Keleties pózban a sütővel szemben,
A szétsült hurkából jókat tunkolgatok.
Lesz ez ugye így sem? Kérem drukkoljatok.