Bámultam ki az ablakon,
Szemem vakította a fény,
Mi lesz ha megfordulok, vajon?
Dermesztő, sötét, ocsmány lény.

A tükörből tekint vissza rám,
Elbitorolta arcomat magának,
Önnön undok, mocsok fajtám,
Vége van életem javának.

Az úton pedig csak mennek
Mintha mit sem érne semmi.
Kocsik, biciklik, emberek
Már ennyi embernek lenni.

Hiánytermék lett az élet,
Végül ez is elhalványult,
Néhány belátja, hogy téved,
S a végtelenbe tova száguld.

Leromboltad, amit tudtál,
Romokon lépkedve tapsolsz,
Régen karjaim közt voltál.
Saját véred ellen volnál?

Te, ki magad ellen vagy,
Te, ki mindent tönkretettél,
Te, ki fajtád ellen fogad,
Te, ki mindent rosszul szemlél.

Én, ki magam ellen vagyok,
Én, ki mindent tönkre tesz,
Én, ki fajtám ellen adok,
Én, ki minden jót elvesz.

Végül nem vagyok én se más
Épp az vagyok, ami te
Valamelyest ez megnyugvás
Önnön elmém őrülete.

Ha van miért még élnem,
Letakarlak egy lepellel.
A tükör mögött figyelsz ébren,
S küzdök a belső sebekkel.

Az éjszakák kivéreztetett sziluettjei közt,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
e
sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint
mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden igazi szerelem örök
telhetetlenségét holtponttól holtpontig.

A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos.
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja
az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.

Amikor megláttalak
már elindultunk az őszbe
nap sütött még,
délben világoskék volt
az ég
és este
fénylettek a csillagok
de az utak mellett
már szétfújt levelek
hevertek szerte
mert az akácok és a nyárfák
eldobálták mind
a lombjukat

Csókjaidban mégis
minden méz volt !
az éj egy darabja
leszakadt s nevetett .
Ujjaidban száz sebesült
tigris sikoltott
a levegőnk perzselt,zihált,
remegett
s szemedben lobogó
mélységek énekeltek

Azután
elmentél
és arcomra köveket
gurítottak az árnyak
Menekültem
de megtaláltak
Bárhogy lesz
Mégis, mégis várlak !

Lebontott kontyotok emlékzuhatagába temetkezni
karotok biztonságát
és a csodákat nem feledve
s az alázat mélységeibe hullva
vergődni didergőn,
felsebezve
kikötözve
májusi füvekre, fákra
szeles,
szerelmes
dalokra várva
szótlan siratni titeket
kik fölittátok a szívemet,
s véremben szüntelen dobogva
kísértek majd a sirató
dombra
Ti juj-hangúak , párás-szeműek !
s megszelídültek
akiknek hajában
megőszültek az ujjak elmaradt érintései
és a bánat
Ti, Félelmeimben megváltók s menedékek
ha kivetettek mind a házak
Őrzőim
ha nem vigyázz senki
hogyha össze kell már esni
a kéregetők görnyedt énekével kellene értetek
énekelni !
hogy visszatérjetek !
mert fölittátok a szívemet!
Ti anyáim ! szeretőim ! testvéreim !
örömben , szenvedésben
csupasz kő-vidék
a táj nélkületek
fekete-virágos reménnyel
és nincs senki a kapuk előtt !
s a kerítéseken sem szól ki senki !
az éjszakák bénán függnek a tájon
s perceit az idő csak eldübörgi
tehetetlen
nélkületek csillagom riadtan
verdes tenyeremben
s felnőtt dolgaim között
kirepedezik a fájdalom
Ím így vagyok
kitárt karotok
ölelésére várva
nézzetek !
marad mi volt: a gyermeksírás
s fölötte a halál öntörvényei
keringenek.

Nem tudsz eltagadni,
árnyékként követelek
megvert- megáldott képzeletemmel
mely őrzi a csodákat,
lábad ívét , csípőd hajlatát, a vállad
bódító illatát az ölednek
s szép csókra-nyíló szádat
Mindig ,mindig téged várlak !
S éjszakáimon visszatérsz te
vágyammá és kínommá felépítve
S újra látlak ! Látom a csodádat
zuhog az igézet,
kitakart testtel virrasztok érted
kitakart, feszülő idegekkel
lélegzetem
lázasan zihál
Nincsen előled menedékem
az ősanyag vagy bennem
a paráznaság
egy ölelés égető hiánya
titok vagy
kőteher
kárhozat
van-e legalább részvéted irántam?