Vajon a Dunától
Kérdezi a tenger,
Honnan jössz s hová mész
Nagy igyekezettel?
Mit hoznak habjaid,
Tiszát, Rábát, Marost?
Kősziklát, mely állott
Az előbb még amott?
Megvan-e még vajon
A kis patak íze,
Amely volt hajdanán
Gyermekkorom vize?
A sok könny, és a vér
Csorog benned talán,
Mely ezredév során
Ömlött magyar hazán?
Benned van, kavics már
Kőszikla s hegyorom,
Az életünk is, amely
Velünk volt egykoron.
Bizony por és hamu
Leszük ismét, egyszer:
Kavics lesz a szikla,
Elnyeli a tenger.

Húsvét zöldje, életünk feltámadása
feltámadása füveknek, fáknak
embereknek
akik a szőlőkben kapálnak
metszett, kévékbe kötött venyigék között

Dús támadása a vetésnek
amitől
földek harsogó zöldje árad

öröme labdát kergető gyerkőcöknek
és karon ülőknek,
akiket sétálni visznek az anyák

legelésző lovak szabadsága
s zenéje
bárányok,kis barikák képzelt csengőjének

Nyiladozása az új örömnek
és gyümölcsfák virágainak
amiket öreg szobák
fakult szentképe,
sose volt boldog asszony
a termékenység szellőjével olt bőséggé
s lobogtatja az asszonyok szoknyáját

dobogó szíve a tanyáknak, amik
egyszeribe kiegyenesednek és mosolyogva
szellőzködnek a fényben

a kilométer kövek álma,
amiket
friss fehérre meszel a messzi távol

részegsége gondjainknak s az erdők
fülledt csendjének ,
s a szerelemnek
amely az olajfák
édes illatával
zuhog a tájon

Húsvét zöldje, gyönyörű feltámadás
örökké maradj velünk
belőled újul meg
szegény
tékozló életünk

Kikezdenék veled
ha te is akarnád
ha kitárt karjaidba
befogadnál
ha ölelnél szelíden
ha ölelnél vadul
ha fölém kerekednél
s én lennék alul
s úgy ülnél meg
úgy lüktetne
csípőd gyorsuló tánca
hogy tüzet fogna
a testünk s enyém
egyre lángolóbbá válna
és lázas lelkünk is égne
öledben
a gyönyörű mélyben
a te gyönyörű öleddel
tangót járnánk
amíg feltámad
fehér gyöngyeim árja
s elöntene téged is
a Feloldozás
ujjongó jajongásodra várva

Újra itt a ravasz tavasz
S ő minden évben
A természet álmából felébred
Reggelenként harmatos a haraszt.

Nézzem a végtelen eget
Közben a lágy szél
Álmosan nyugovóra tér
A tavasz képe mámorító jelenet

Te csalfa tünemény
Én rózsát hintek rád
S hajad mohón elnyeli illatát
Kertedet millió rózsával tele ültetném

Én égek,mintha nyár lenne
A tavasz minden bajom
De neked zeng bódító dalom
Ez az évszak mely beleolvad a jelenbe

A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt.

Mely lélek gigászi fájdalmakból állt újra fel,
Mert új barátoknál szeretetre lelt,
S boldog volt.

Az élet így volt szép és teljes,
Érzelmei hevesek, újra szerelmes,
De ennek vége.

Hirtelen életébe tör a kínlódás,
A sors ő alá hatalmas gödröt ás,
S ő ebben elsüllyed.

Ez egy zárt verem, falát sár borítja,
Próbál kijutni erre kapaszkodva,
De nem lehet.

Ekkor valami zajt hall a magasból,
Valaki kötelet nyújt, és szól,
Másszon fel, segít.

Hogy ki volt ez? Az igaz barátok,
S kinek nincsenek, az az átok,
Mert cserben nem hagynak soha.

A kötélen lassan halad felfele,
Már pislákolni kezd a remény fénye,
Már érzi, hogy van kiút.

Sokszor megcsúszik, de fel nem adja,
Kúszva, mászva felfele haladva
Jut előre.

Már nincsen messze a teteje,
S egyre csak nő az ereje,
És ott a fény.

A fény, mely számára stabilitást jelent,
Halkan, de reménnyel telve rebeg:
'Köszönöm Istenem!'

De ekkor hirtelen hatalmas orkán kerekedik,
A földet vaskos faágak verik,
S a vihar mindent pusztít.

Az eső úgy folyik, mint a Duna,
A gödröt még mélyebbre mossa,
A lélek alázuhan a magasból.

A földre puffanva a sebek felszakadnak,
Melyek régiek, s újak nyílnak,
A sarat vér festi vörösre.

Bekövetkezett, amitől oly rég félt,
S egy seb, amit feledni vélt,
Végül az ölte meg.

A lélek meghalt, de mégis él,
Mert a test nélküle mit sem ér,
Ám régi fényében többet nem ragyog már.

De mit tud a test ilyenkor tenni?
Csupán sírni, kínlódni, vergődni,
Mert nem maradt más.

Ezt a kínt átérezni senki sem tudja,
Megérteni, meggyógyítani őt senki sem fogja soha,
A gödör idővel feltöltődik homokkal.

A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt,
Nem zeng többé dalt.

S még valaki suttog halk hangon:
'Mondd el mi bánt, barátom!