Hároméves, mikor testet ölt benne a félelem.
A pince, mert az sötét és nyirkos, mint apa keze,
mikor úgy ér hozzá éjjel.
Arca kavargó massza, szája mély üreg. Félni kell.
Kis karja tehetetlen kaszál a sűrű rettegésben,
anya sem segít, hasztalan sír, szavak nincsenek.

Gyűrött rongydarab az egyetlen vigasz.
Reggelre minden jó lesz.
Anya jön, mosolytalan, az ő szeme csak szomorú.
Tétován simít, hangjában részvét, ahogy szól.
Minden rendben kisfiam.

Érints meg valahol ott, hol
két bordám közt lelkem honol.
Érintsd meg a fájdalmat, a békét,
a bosszúvágyam, és annak végét.

Azt akarom, érezd, miként véred cseppje
ajkamról ingujjadra cseppen le.
Érezd, hogy érzeted vérez be,
az ész mondaná, de a szív cselekedne.

Érintsd meg nyakamon az ízed,
ott, hol a világom súlya pihen,
és kérlek, szólj, hogyha már sok
az, amit rólunk gondolnak mások.

Megosztanám az igát, hadd
vigyük ketten, ketten a világ ellen.
De oh, Istenem, csak add,
hogy hazudnom ne kelljen.

Belehazudlak az életembe, csak
érints ott, hol a vágyak vannak
eltemetve mélyen, és én majd
elhiszem, hogy mi egymásnak
vagyunk teremtve.

Mezítelen öböl nyugszik válladon,
forr benne egy lehulló könnycsepp,
és el kell hinned nekem, tudom
hogyan lehetne könnyebb
a holnap.

Szerelmet hazudik a szád, érzem
amint borban ázott leheleted belélegzem.
Üresen cseng a hang, árnyék színű sátor,
vihartépte lelked megpihenhet nálam, Ámor.

SODOMA ÉS GOMORA PUSZTULÁSA

/ BIBLIAI TÖRTÉNET/

A hajnali ébredéssel,
Angyalok segítségével,
Lótnak egész családjával,
Távozniuk kellett gyorsan.

Vagyonukat hátra hagyva,
Csak életüket mentették,
Sodoma városát elhagyva,
Meghúzódtak barlang mélyén.

Az angyalok parancsolták,
Hogy vissza soha ne nézzenek,
Míg a várost el nem hagyják,
Ne álljanak meg, siessenek.

Lót asszonya visszanézett,
Sajnálta a sok szép évet,
Kezét az égnek emelte,
Sóbálvánnyá dermedt teste.

Kénköves eső hullott le,
Hátuk mögött föld remegett,
Megnyílt, a várost elnyelte,
Egy nagy sós tó lett helyette.

Reggel nagy robajra ébredt,
Ábrahám, sietve kiment.
Az ég e városok felett,
A füsttől elfeketedett.

Azért pusztult el Sodoma,
És vele együtt Gomora,
Mert lakói gonoszsága,
Nem javult sok idő óta.

Még tíz igaz ember sem volt,
Jóság, erény sem lakott ott,
Így Isten keze lesújtott,
A gonosz erő távozott.

NOÉ

Ádám, Éva és Káin, Ábel,
Rég múlt, a földön sok év eltelt.
Az emberek gonoszak lettek,
Romlottak és Istentelenek.

Csak Noé és családja maradt,
Isten, hű szolgálata alatt.
De csúfolták és kinevették,
Az Úr igaz szeretetéért.

Az erőszak elharapódzott,
Isten ezért megharagudott,
Hogy a bűnös élet pusztuljon,
Földre özönvizet zúdított.

Ám, Noénak még időben szólt,
Góferfából, bárkát készítsen.
Élelemből eleget vigyen,
Állatfajokból egy pár legyen.

Megnyíltak az ég csatornái,
Mélységből földnek forrásai,
Élet felett víz uralkodott,
Bűnnek nyoma nem maradhatott.

Fél év múlva, új élet sarjadt,
Eltűnt a víz, föld kiszáradt.
Noé bárkája megfeneklett,
Ararát hegyén áldott kezdet.

Úrnak, Noé oltárt épített,
Isten neki, ígéretet tett;
Nem lesz több özönvíz a földön,
Szövetségre lépek veletek.

Szivárvány ívem lesz felhőkön,
Szövetségemet, így jelölöm,
Én közöttem és a föld között,
Látva, újszövetséget kötök.

Táncolt.
A fekete szatén átölelte, vele lebbent tökéletes társaként. Valaki felé nyújtott egy pohár pezsgőt.
Hűs volt, és a buborékok csiklandozták az orra hegyét.
Nevetett, és vele nevettek.
A poháron hagyott rúzsnyom csókká vált az éjben...
Elvarázsolt órák vagy csak egy pillanat.
Ki tudja?
A hálószoba ablakán beszűrődő holdfény, Ő látta!
Szaténruha a szőnyegen, mellé egy nyakkendő ledobva. Sóhaj töri meg a csendet,
s vérvörös körmökkel beletúr a fölé hajló férfi hajába,
majd gyengéden hátába mélyeszti körmeit,
hogy magához húzza őt.
Magához, magába.