NOÉ

Ádám, Éva és Káin, Ábel,
Rég múlt, a földön sok év eltelt.
Az emberek gonoszak lettek,
Romlottak és Istentelenek.

Csak Noé és családja maradt,
Isten, hű szolgálata alatt.
De csúfolták és kinevették,
Az Úr igaz szeretetéért.

Az erőszak elharapódzott,
Isten ezért megharagudott,
Hogy a bűnös élet pusztuljon,
Földre özönvizet zúdított.

Ám, Noénak még időben szólt,
Góferfából, bárkát készítsen.
Élelemből eleget vigyen,
Állatfajokból egy pár legyen.

Megnyíltak az ég csatornái,
Mélységből földnek forrásai,
Élet felett víz uralkodott,
Bűnnek nyoma nem maradhatott.

Fél év múlva, új élet sarjadt,
Eltűnt a víz, föld kiszáradt.
Noé bárkája megfeneklett,
Ararát hegyén áldott kezdet.

Úrnak, Noé oltárt épített,
Isten neki, ígéretet tett;
Nem lesz több özönvíz a földön,
Szövetségre lépek veletek.

Szivárvány ívem lesz felhőkön,
Szövetségemet, így jelölöm,
Én közöttem és a föld között,
Látva, újszövetséget kötök.

Táncolt.
A fekete szatén átölelte, vele lebbent tökéletes társaként. Valaki felé nyújtott egy pohár pezsgőt.
Hűs volt, és a buborékok csiklandozták az orra hegyét.
Nevetett, és vele nevettek.
A poháron hagyott rúzsnyom csókká vált az éjben...
Elvarázsolt órák vagy csak egy pillanat.
Ki tudja?
A hálószoba ablakán beszűrődő holdfény, Ő látta!
Szaténruha a szőnyegen, mellé egy nyakkendő ledobva. Sóhaj töri meg a csendet,
s vérvörös körmökkel beletúr a fölé hajló férfi hajába,
majd gyengéden hátába mélyeszti körmeit,
hogy magához húzza őt.
Magához, magába.

Szívem sötét rejtekében elrejtőzöm én.
Fájó emlék gyötör, lelkem legmélyén.
Álmaimban is néha feltűnik,
Belém mélyeszti karmát, majd eltűnik.

Álmomban madár voltam.
Oly kecsesen száltam
Mert minden az enyém volt!
Amerre tekintesz, a föld és az égbolt,

Forró álmaimból felébresztettél.
Átöleltél, majd a nyakamba leheltél.
De ez is álom volt, mint minden jó...
Ami éberen megmaradt arra nincsen szó.

Üres az ágyam, magányosan álmodok benne,
Lassan telik az éjszaka, mintha idő sem lenne.
Az idő megállt számomra, beleolvadtam én.
Magányom felemésztett, s én gubbasztok a legmélyén.

Szívem sötét rejtekében elrejtőzöm én.
Fájó emlék gyötör, lelkem legmélyén.
Álmaimban is néha feltűnik,
Belém mélyeszti karmát, majd eltűnik.

Uram! Lelkem és életem
Már rég a kezedbe tettem!
Hagyom, hogy sorsom alakítsd,
Te tudod, hogy mi jó nekem.
Az életutam, mit felvállaltam,
Akaratod és akaratom egy kell, legyen!
Áldozatul azt kérted, mi legdrágább nekem,
Én adtam volna az életem,
De nem ez kellett neked!
Hiszen, saját életem nem áldozat neked.
Te adtad, s te magad veszed el tőlem
Akkor és ott, ahogy megérett rá az átmenet!
Adtál életemben egy csodát, egy érzést,
Mit soha meg nem éltem, és ki nem teljesedhetett!
Adtad és most visszakérted,
Nem tehettem mást,
Az áldozat oltárán odaadtam néked!
A lelkem, mely nemrég még egy volt vele,
Bár csak lélekszinten, de jó volt vele.
Most újra kettéhasadt,
S a lelkem újra egyedül maradt!
A magány sebe némán sír,
De tudom, hogy kegyelmed rá a gyógyír!

Volt vagy nem?
Lent vagy fent?
Van-e még?
Lesz-e még?
Erről már csak a víz mesél
Az Atlanti-óceán mélyén,
Ahol egy város terül el,
Atlantisz itt merült el.
A katasztrófa újra közel,
S most ismét egy földrész tűnik el,
Míg egy Aranyváros tűnik fel.
Milyen volt Atlantisz városa?
Nézz a Napra, hisz ott van mása.
Szemkápráztató csodálatossága,
Fénylő aranypalotája.
Főtemploma a hegy csúcsán áll,
Benne 12 körben egy-egy drágakő áll.
Rá vigyáz a tizenkét angyalkirály.
Templomai csupa energiakristály.
A várost sűrű erdő veszi körül.
Gyönyörű fák szolgálnak védelemül.
Az elsüllyedt világnak
Már óceán a hazája.
S korallerdő csodája
Fon sűrű fátylat rája.
Ez az Atlantisz históriája.