Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803

Amikor újra akarnék, hogy keresselek,
Szemed elveszíteni ne merjelek,
rágondolni félve, rettegve.
Vétkezni még egyszer veled,
sirni egész éjjel miért nem lehet?
Válladba kapaszkodni, és térdedig hajolni
Ölelni, kuporogni, a szemedbe költözni és
szobát meszelni illatoddal, élni életet.
Egy életen át szeretni, kettesben,
Te meg én kellene, egyszerre, remélve.
Sietni, igyekezve, hisz nem vagyunk életre ítélve.

Hogyan lehet elvetni tekinteteket?
Sóhajt és szentélyeket kitakarítani,
oly sok érzést, emléket száradni teregetni?
Levetkőzni érintést, kezeket, ölelést ezreket?
Néma szemekre mivel felelhetek vallomást,
érzést és szerelmet ha nem lelek rád nézve,
tekintetedre, az erintésedre sarokba ültetve?
Mit tehetek néma percekre merengve éjszaka,
Ahogy kapkodom szétfutott gondolataim,
hedonista álmaim magányos ámokfutásának
végtelen vágyódását?

Egyedül elég vagyok magamnak megőrizni,
szenvedni akarni, megtartani magamon
csókod, kacsód és alakod, hogy tudd ha
hallgatok úgy is akarok! Rajzolok és tapasztok,
álmot vakolok szentéllyé, meszelek és díszítek sekrestyévé.
Illatot ragasztok homlokom filmvásznára,
szenvedélyt, szerelmet fonok és kötök
melegíteni, kitartani és eltenni későbbre, várni egy szóra,
egy jelre, egy életre. Remélni, csendet keresni,
örökkévalóságot az elmúlásban a kezeidnek,
tarkód melegének, szerelmed szerelmének.

Halkan osont a fák között,
a csendben avar zizegett,
aludt a nyár,- nem tündökölt,
nyomában az ősz sietett.

Aranyló színeket festett,
sárga, és meleg ragyogást,
vörös szőnyege csak terjedt,
nyugalom szállt,- nem tombolás.

Rőt levelek hulló nesze,
a hűvös szélben zokogás,
és ahol ezüst köd lebeg,
könnyekbe fojtja mosolyát.

Imádom az őszi erdőt,
a bronzos-barna csillogást,
narancssárgán díszlő lejtőt,
párát lehelő ingoványt.

A hárs, a tölgy is alszik már,
dér csillan sápadt levélen,
reményt ígér a napsugár,
búcsút int tücsökzenének.

Egyre hull a sok-sok levél,
varázslatos tarka szőttes,
foltjaikon eső zenél,
bölcsője az új jövőnek.

Anya meglepett egy csokival;
ott volt a tányérom mellett.
Szerettem volna azonnal kibontani.
Anya mosolygott,
de szeme szigorúan nézett.
Tudtam, előbb meg kell ennem a krumplis tésztát.
Nem is éreztem az ízét,
csak kanalaztam... egyik falat a másik után.
Elfogyott!
Kezembe fogtam a csokimat,
és mint aki éhhalál szélén áll,
úgy tömtem magamba.
Ó, hogy milyen finom volt!
Édes, selymes, és a nyelvemen szétkenődött!
Majd véget ért a csoda, mind megettem.
Csokimnak nyomai csak ujjaim begyén látszódtak.
Anya odahajolt, és apró puszival
egy pici csokimaszatot eltüntetett az ujjamról.
Ekkor jutott eszembe:
Meg se kínáltam őt!
Ránéztem az arcára, a csillogó szemére,
és a gyomromban valami fájó szorítást éreztem.
Észrevehette, mert magához ölelt,
és én szipogva súgtam neki:
Anya, ne haragudj, amiért nem adtam belőle.
Ígérem, ha lesz pénzem, veszek neked
egy nagy táblával, piros szalaggal átkötve!
Ő még jobban magához húzott.
Éreztem azt a biztonságot adó illatot és meleget,
amit csak az ő közelsége adhat.
Nem mertem felnézni,
mert hallottam légzésén, hogy sír.
Majd leguggolt hozzám, és
könnyeit letörölve mondta:
Nekem te vagy a csokoládé!
A legszebb piros szalagos csoki a világon!
Azóta őrzöm annak a csokinak a papírját,
s oly sok év eltelt már,
hogy megszámolni se tudom,
mennyi csokit ajándékoztam anyunak.
Ma újra vettem egyet,
piros szalaggal átkötöttem,
és odaálltam a sírjához:
Anya látod, hoztam neked csokit!
Leteszem a koszorúja mellé,
megcsókolom azt a régi, gyűrött csokipapírt,
és sírok...
annyira hiányzik az illata, melegsége...
annyira szeretnék adni neki a csokimból!

Díszes fenyőfa érzi küldetését,
várja az órát, Jézus születését.
Arcokon boldogság, szívekben öröm,
a földön szeretethullám tündököl.

Meleg szobában sült kalács illata,
odakint a kíváncsiskodók hada.
Lesik a csillagot, mely utat mutatna,
eljövetele a béke sugallata.

Erdei tisztáson összegyűlt a vadnép,
figyelik az eget, hírnök érkezését.
Hófödte csúcsokon az ezüst hold fényét,
érzik az este különlegességét.

Elcsendesül a nagyvilág zaja,
hozzád száll, Uram, milliók dala.
Dicsőséged zengik jöttödre várva,
égi jel vagy, életük csodája.

Aranyló fénysugár kíséri utadat,
magasztalva dicsér az angyalok kara.
Mint Megváltó, érkeztél közénk a földre,
szeretet és hit az új világ jövője.