A nagy csendben pihen a szívem,
Megfáradt már a vén lelkem.
Hideg árnyékomon viaskodik az ősz,
Jézus szeretetén a pirkadó hajnal is elidőz.

Felmelegedni vágyna már a szívem jege,
Advent napján gyorsabban ver az ere.
A Kis Jézus születése mámorán,
Kitárulkozik szívem bíbor bársonyán.

Sajgó szívemben csendesül a vihar,
A boldogságot belém advent ad.
Fejünk fölött pihen a Hold,
Fáradt kezemből kiesik a toll.

Fáradt vérem csorog a szívemre,
Búsan dalol verejtékemen a nyár.
Fel-fellobban az apró parázs bennem,
Vagy csak a napnak melege tűz be az ablakon át.

Elfáradt már bennem a fiatalság,
Éles sasszemem távolba néz.
Felsír a lelkem, hát miért érnénk én kevesebbet?
Mondd, mennyit ér a vérem ereimben?

A gyűlölet kardja átvágja lelkem,
Bíbor lángú nyár ébreszt fel engem.
Álomreményű, szép magyar hazámban
Miért élek én gyöngyharmatos magányban.

Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.

A huszadik század rongyaiban
A nincstelen szegény legényei.
Zsebbe rakott kézzel, fütyülve járnak,
Munkát, sem nyugalmat nem találnak.

Gyengülnek a napnak sugarai,
A szántásokon varjak ülnek.
Meleg pulóverben járnak ők,
A tanyasi magyarok és cigányok.
Mint csontjaimhoz kötődő húst,

Szárítja ránk az éveket.
És úgy jönnek felénk a letűnt remények,
Mint megannyi homályos, szomorú emlékek.

Hát úgy sorvad errefelé az élet,
A harang vasárnapi misére hív.
Hitünk erősíti bennünk a lelket,
Hát elmondom a szónak üzenetét.

A kemence sutján halálra fagy a magány,
A kis falumban temetésre gyűl a sok ember.
Ki szomorú, ki bánatos,
S van, akinek a fájdalma az egekig ér.

Nem fáj már semmi,
A csend betemeti a falut.
A csillagok hideg fényében bolyongunk már,
Ez egy magányos, kihalt világ.

S leszakad az égről a szakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon,
S szél fúj át a magyar pusztaságo

Milyen csend van ma...
Tűz ég a pusztában,
Bográcsoznak a cigányok.
Szorosan nyomában a hideg télnek,
Érezni a hidegét az őszi szélnek.
Melegedni vágyna már az ember.
Kerestem én a csendet.
De ki is zavarna minket?
Hiszen a cigány is ember.

Csend van,
Nem röppen fel madár,
A sivárság szegényen ül a tájra.
A közeli múlt véres emlékei.
Kihamvadt, ártatlan lelkek
Táncukat járják a tűz felett.
Az arcokon gond és mély félelem.
Fájó éjek átkai a múltnak
Visszhangzik a bánatos éjben.
Porba hullt múltunk gyásza,
Itt lebeg a putrik felett végleg.

2017. szeptember 2.

A vihart, eredeti Baso féle stílusban, tankában írta meg a szerzőpáros…

Szél úrfi futkos,
Lebbenti leveleket.
Gyengét leveri.
Tegnap még boldog voltam.
Férjem lelem félholtan.
*
Zúgva közelít,
Morc hangulatú vihar.
Fekete felhők.
Szélvészként jön a mentő,
Szirénája üvöltő.
*
Viharos szélben,
Vörös-bronzban állnak fák.
Szürke ég alja.
Vijjogást hallom, lárma...
Küzd lelke, fénye-árnya.
*
Szél már kivonta
Kardját és rohamozgat.
Mezőn nyargalász.
Hosszú harc, elfogy erő,
Ma a kaszás a nyerő.
*
Nagy fa taron áll.
Szélsüvítő zokogás.
Levelet, lefújt.
A semmibe bámultam,
ELMENT... állok fásultan.
*
Vihar, csak lecsap,
Ágreccsenések körbe.
Erdő, elképedt…
Gyászba borult életem,
Fájdalom tépi lelkem.
*
Fekete függöny,
Bíbort is éjbe zárja.
Szélvihar, tarol.
Fejem felett gyászmadár,
Varjú károg kár-kár-kár.
*
Tetőn, forgószél
Szippantja, meleg pernyét.
Kémény, csak ámul.
Sorsom, mint a forgószél,
Sodor, tépáz, nem kímél.
*
Üvöltve vadul
A szél, kéménybe befúj.
Gólyafészek, bús.
Szívemből bánat ordít.
Árny, családot mért csonkít?
*
Viharos a szél,
Hajnali fény már, dereng.
Ágakat is tép.
Pirkadatig virrasztok,
Hozzá árván indulok.
*
Sok, kopasz akác,
Dísztelen ágaikkal.
Gallyon, szél zenél.
Zokogástól nincs hangom,
Keservesen szól dalom.
*
Erős szelekben,
Csend mélységesen hallgat.
Sodródó levél.
Romba zúzott életem,
Lábaim alatt hever.

Vecsés, 2016. december 20. – Szabadka, 2017. augusztus 13. –Kustra Ferenc – a haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész önéletrajzi írás, címe:”Tegnap még boldog voltam...!”