Ölelj át engem, kérlek: fázom.
Már hűvösek az éjszakák,
sűrű köd lepi a tájat,
szél fúj, és zúzmarát szitál.
Melegíts. Ölelj magadhoz.
Simulj rám, mint egy nagykabát,
mely finoman, hozzám simulva
takar be, s meleget ád.
Nem kell a szó, ne mondj most semmit,
csak csönd kell,ne tétovázz.
Bújj hozzám kérlek, had érezzem
orromban bőröd illatát.
Nem kell a fény. Jó a sötétben,
Hiszen a szemed világít reám
a homályban, akár egy csillag,
mely az égboltról néz reánk.
Ölelj át. Ahogyan én is.
Nem kell most hidd el semmi más,
csak melegség, mely belőled árad,
mely úgy fűt fel, akár a láng.
Olyan jó. Maradj még: kérlek.
Ma éjjel vigyázz reám,
hisz tudod, annyira félek,
oly sötétek az éjszakák.
Szeress úgy, ahogyan én is.
Szelíden, türelmesen
Szeress, és törd át a gátat,
amely még köztünk lehet.
Hidd el, hogy szeretlek én is,
mint a legtisztább levegőt,
mely felfrissít engem, és éltet,
testembe adva új erőt.
Szeress, hisz ki tudja, holnap
mivé válik az életünk,
most szeress, ki tudja holnap
mi vár ránk, mire ébredünk.

Egy vagyok én is a sok anya közül,
ugyanúgy féltem, szeretem,
akik egykor a szívemből jöttek
megszépítve az életem.

Értük áldoztam hosszú éjszakákat
olyan boldogan, türelmesen,
nem is érdekelt az idő múlása,
míg kárpótoltak csillogó szemek.

Vékony kis hangok, tétova léptek,
mennyire szép volt! Istenem!
Amikor először hallottam tőlük
selypítve, anyát szeretem.

Mikor esténként karomba zárva
csöpp kis szemükben láttam a fényt,
messzire űzött minden gondot,
kárpótlásul a könnyekért.

Elmúlt az idő. Nyúlnak az árnyak,
sűrű hajamra dér szitál,
szívemben őrzök minden percet,
átlépve idők fátyolán.

Ma már messziről, féltve őrzöm
léptüket, s minden dobbanás
kopott szívemből hozzájuk száll,
de már nem hallja senki más.

Lelkem sajog, és gyöngyöző cseppje
torkom szorítva járja át,
s fáradt arcomon végigfolyva
szívem melegség járja át.

Magam vagyok, de mégse bánom,
ajkam is értük mond imát,
Istenem segítsd, óvd meg őket,
már csak ezt kérem, semmi mást!

Széltől rezdülő suttogó nyárfák,
mért nem mondjátok meg nekem,
mit suttognak a rezzenő ágak?
Merre menjek, hogy jobb legyen?

Menjek kavicsos folyóparton?
Véresre szúrja talpamat!
Vagy csak sodródjak messze az árral,
mint egy tétova gondolat?

Menjek lenyúló ágatok közt,
melyet a vihar hajtogat?
A hajló ágak, mik sírva nyögnek,
megkarcolják az arcomat.

Magasra nyúló, suttogó nyárfák,
ti már sok mindent láttatok!
Merre van fény, mely rám világít,
keresztültörve az ágakon?

Merre van tűz, mely melegít engem?
Hisz nektek érzi az ágatok!
De én itt vagyok nyirkos hidegben,
s ha nem segítetek, megfagyok.

Széltől rezdülő suttogó nyárfák!
Mondjátok meg, hogy mit tegyek!
Ne hagyjatok itt ázva-, fázva,
hol már nem maradt semmi sem.

Vigyetek el a zúgó széllel,
amely tépi az ágatok,
olyan gyorsan, hogy ne tudjon fájni
semmi, amit most itt hagyok!

Ne ott keress, hol ragyog a napfény,
s csillámot vet a homokon,
ott keress engem a kihunyt sugárban,
hol nem süt a nap, én ott vagyok.

Ne ott keress, hol örökké nyár van,
s átsüt a fény a bokrokon,
ott keress, ahol nyúlnak az árnyak,
s szél süvít át a lombokon.

Keress ott, ahol csikorgó tél van,
s a megfagyott világ úgy vacog,
hol az ereszen jégcsapok lógnak,
dermedtté fagyva, ott vagyok.

Hol a hópehely kristály fehéren
Csillog át minden ablakon,
s jégvirág csipke függönyt képez,
halott fehéren ott vagyok.

Némán megbújva, szavak nélkül,
dértől belepve ott vagyok,
s várom, hogy jöjjön valami fény is,
Amitől újra olvadok.

S ha rám találsz, melegíts engem,
olvaszd fel, ami rám fagyott,
nélküled halott a lelkem,
melegíts fel, míg olvadok!

Melletted voltam hosszú éjszakákon,
míg ébren nem ért a pirkadat,
arcodat néztem a sápadt holdsugárnál,
mely megvilágította arcodat.

Úgy őriztelek minden kis bajtól,
átadva szívem összes melegét,
melletted voltam, ha féltél, ha fáztál,
s könny a szememben miattad ég.

Neked akartam a legjobbat adni
mindenből, mit csak adni tudok,
de te elmentél, s kitéptél véle
szívemből egy nagy darabot.

Nehéz a szó, és nincs már mit mondjak,
túl messze jársz, és nem hallanád,
lelkemnek hulló, gyöngyöző cseppje
szívemig hatol, s annyira fáj.

Hiába mondanám, nem értenéd meg,
nekem csak te vagy! S Érted vagyok,
hiszen szeretlek! S nem bántanálak
Egyetlen szóval sem, te is tudod.

Hisz a lelked oly törékeny, gyönge,
mint egy csillogó kristálypohár,
összetörhetik egy koccanással,
s mire megérted, késő lesz már.

És most itt vagyok. remegve, félve,
várom, hogy hozzám visszatalálj,
s imádkozom, hogy ne törjön össze
törékeny lelked- utad során.