3 szerzős meditáció az életről…

Az élet olyan, mint egy foszlós bélű kalács,
Ezzel nem megyünk messzire, de ha, nincsen más?

Kalács illatozik,
Nagymama épp most sütötte.
Szeretettel teli.
Koldus fázik ablak alatt,
Maradt morzsa, néhány falat?

Lehet fényűző életed,
Ha a szeretetet nem ismered,
Tönkremegy életed.

Lehet életed kényelem,
Ha szíved szeretni képtelen,
Életed lesz gyötrelem.

*

A szeretet olyan, mint egy foszlós bélű kalács!
Ezzel ugyan nem boldogulunk, de ha, nincsen más?

Kicsi gyermek majszol,
Kakaót iszik melegben.
Szeme csillogó zöld.
Megfagy ágrólszakadt ember,
Odakinn. Szólni már nem mer.

A szeretet óriási kincs,
Boldoggá tesz. Biz’ fájdalom, ha nincs.

Szeretetben élni tudni kell!
Boldogsághoz kettő kell,
Élet nélküle bagatell.

*

Párkapcsolat olyan, mint szétfoszlott, foszlós bélű kalács…
Életlen késsel nem szeletelhető… de, ha nincsen más?

A hold - mint fél kalács.
Szép leány szeretni tanul,
Gyermekkorára néz.
Kucorog a nincstelene,
Rég elhagyta már kedvese.

Párban rózsás az élet, amíg virul szeretet.
Nélküle viselheted tövissebeket.

Párkapcsolat foszlós-kalács, frissen fogyaszd!
Ha más nincs... később beletörik fogad.

Vecsés, 2017. december 28. – Mórahalom, 2018. január 20. - Szabadka, 2018. január 18. - Kustra Ferenc József: a verset én írtam. A 10 szavasok Jurisin (Szőke) Margit munkája. A TANQ -kat Farkas Tekla írta és a vers címe: „Sorsok…”

Fénypászmák szűrődnek át a lombok között zajtalan,
Sétálunk, s nézzük fények törnek át, ezer irányban...
Fénypászmák szűrődnek át a lombok között zajtalan.

Tihanyi erdő mélyén andalogva járunk, fény és árny egymást váltja,
Hátunkon nagy zsák, benne elemózsia, tűznek gyújtós és kisbalta...
Tihanyi erdő mélyén andalogva járunk, fény és árny egymást váltja.

Délben, amikor a harang szól, tűzünk már vidáman lobban,
Körben kövek, sehol száraz a láng csókol fát, szikra pattan...
Délben, amikor a harang szól, tűzünk már vidáman lobban.

A Balaton szemébe nézünk, zöld fodrokban, felénk ring a nyugalom,
Ahogy parton csendes szélbe merül a nap, lelkünkben nő az izgalom...
A Balaton szemébe nézünk, zöld fodrokban, felénk ring a nyugalom.

A fény sugarai forognak, mint este, a nap fáradt utolsó sóhaja,
A lombok résein átdereng, mint teaszűrőn meleg folyadék sugara...
A fény sugarai forognak, mint este a nap fáradt utolsó sóhaja.

Eloltottuk a tüzet, mindjárt indulunk, hátizsákunk vállunkra kattan,
Ballagunk haza - mesébe illő volt a nap, s a szalonna is páratlan...
Eloltottuk a tüzet, mindjárt indulunk, hátizsákunk vállunkra kattan.

Siófok, 2025. május 17. - Gránicz Éva - Írtam: három soros zárttükrös versformában.

Ha Isten itt élne közöttünk, nem vennénk észre.
Nem szórna fényt, nem hordana arany palástot se.
Lehet, hogy épp a boltban sorban állna,
Mögöttünk egy kifliért várva.

Nem lenne glóriája, se komoly hangja,
Mikor kiabálunk, ő csak hallgatna.
És talán akkor is bizakodna,
Ha mi már rég nem hiszünk magunkba?.

Nem tenne csodát, de ott lenne mindenben...
Mosolyban, pillanatban, tettekben...
Egy kézfogásban, egy halk bocsánatban,
Egy padon felejtett meleg kabátban.

Egy kis házban lakna a falu végén,
És dolgozna gondosan a virágos kertjén.
Játszana a gyerekekkel mezítláb a sárban,
Egy padra szívet vésne,
halkan, titokban.

Nem szónokolna, csak lenne egyszerűen,
A mindennapokban, csendben, türelemben.
És észre sem vennénk ha elmenne innen,
Csak éreznénk, hogy valami hiányozna... mélyen, a szívünkben.

Siófok, 2025. április 21. Gránicz Éva: irtam a Húsvét hétfőre.

Pihe cica kedves, pelyhes,
édes, tüneményes,
de rest, egeret nem kerget.
A fene egye meg!

Rendre hempereg.
Emeletes helyre fel sem megy
rendetlen, renyhe teste.
Egér? - Ne merészelj te! s elterül meredve.

?Egér nem kell nekem,
mert rettenetesen eleven.
Lehetetlen elérnem, s a belem sem veszi be.
Megbetegedem.Helyette tejet lefetyelek.

Szívesebben heveredek eme fekhelyre,
s elmélkedem lehunyt szemmel rejtelmeken.?
Esteledve meleg helyen, Pihe cica heverész.
Egér nevet fent a szekrény tetején:
Ez aztán a hős legény!

Siófok, 2025 február 11. -Gránicz Éva-

Gondoltam, témát majd csak megtalálom.
Megírom, majd szép lesz, mint egy nagy álom.
Ihletemet, nyugtalanul… csak várom…

Fiatalságom csak, huss… gyorsan elrepült!
Írói kedvem ettől van… és nem renyhült…
Agyamba, lelkembe bölcsesség települt.

Ma már nagy okosan tudom, mit sem ér egy önlázadás,
Az idő nem áll meg, magától mindig jő a változás…
Legföljebb, ha papír szálkás, akkor van nálam ágálás.

Nekem még nem írtak fel, így nem is hiányzik a séta-botom,
Erre nem is gondolok, amikor a lélek útjait rovom…
Rájöttem, maradok én magamba, mert a lelkem a hatalom.

Ücsörgők a lassan sötétes, komoras szobámban,
Nézelődők, a gyérülő napfény-világításban.
Elmémmel próbálok keményebben írni, ügyködni,
Sőt, a pennámmal még ezeket le is kéne írni.

Egyszer csak, bumm! Mint az égen a csillag,
Gondolatom tolul: esthajnalcsillag.
De mondhatok bármit, hazudhatok igazat, mesés szépet,
Ha nem festem előre nektek, szebbre és jobbra a létet…

Leírom, hogy mit ér a hideg érintés,
Minek egy, csak viselt langymeleg ölelés?
Az igazi, ha nem kell habzásfékezés?

Papírom a toll érintésére megrezdül,
És ha felébred benne vágy, el nem menekül.
Ő viszi tovább gondolatot, belemerül...

Óh, tollam! Éltemben kérlek, kísérj egészen végig,
Legyen kezemben, utamon a toll, a halálomig.
Még nem csalódtam benned, leszel itt velem a sírig?

Úgy írnék én, hogy ne csak cipeljem gondolat húrokat,
Szeretném, ha nem maradna bennem több fölös gondolat.
Lehet, hogy lassan vége? Tollammal oldjuk meg gondomat.

Ha a tüzes villámfény behatol az ablakomon,
Hogy jobb legyen, inkább leülök kint a balkonomon…
De írok tovább… nem zavar a paca a karomon…

Vecsés, 2016. január 17. – Kustra Ferenc József