Vándorok vagyunk itt a földön,
kölcsön kaptuk az életet
Istentől, és Ő dönt majd arról,
ki, meddig marad idelent.

Mint mosott kavics a patakparton,
melyet a víz már kivetett,
éppen úgy vagyunk számkivetve,
s várjuk azt, aki észrevesz.

Várunk arra a tiszta hangra,
mint patak, ha csobban friss vize,
s hullámot vetve messze visz majd
oda, ahol még jobb lehet.

Vándorok vagyunk. S tudjuk azt, hogy
egyszer mindennek vége lesz,
mégis vágyjuk, hogy még sokáig
boldogok lehessünk idelent.

Vágyjuk azt a kis melegséget,
amely belsőnkben árad el,
éppen úgy, ahogy a vér az
erünkben lassan csergedez.

Ragaszkodunk az utolsó percig
létünkhöz, mindegy, hogy milyen,
mégis küzdünk, hisz szeretni vágyunk
mindaddig, míg a vég jön el.

Boldogságot ringatnak a hullámok,
Fölöttük testesülnek meg az álmok.
A levegőben harsog a fecskeszó,
Hogy ez csökkenő, bizony, nagyon nem jó!

A nyár vad-meleg hevében forrón-égetőn hallik a csend,
A partok között vitorlások suhannak. Mind szélért esend.
Déli parton vagyunk, szemben a hegyek sötét sziluettje,
Vonulatukon szinte remegőnek látszik a nap kérge…

Most indul el Tihany felé egy dugig rakott teherkomp,
Utasok integetnek, távolodnak, majd lesz: vissza-komp.
Mesésen sima a víztükör, fenyegető felhőzet nem látszik,
Gólyák húznak a nádas felé, öten: éhes a csapat, úgy látszik.

Többen is egyszerre jöttünk rá, itt az ebédidő, menjünk,
Aztán majd gyerekekkel utána strandolunk! Hát üdülünk…

Vecsés, 2015. július 20. – Kustra Ferenc József

Hogy töröljem ki emlékeimből
múltamat, amely úgy követ,
mint egy árnyék, mely rám vetődve
eltakarja a fényeket.


Mért üldöz úgy? Nem volt más bűnöm
csak hogy elhittem, van helyem
napsütött parton megpihenni,
ahol nem kínoz semmi sem.


Azt hittem, hogy a napkorong fénye
egyformán árad bárkire,
meleg sugárral simogatva,
míg a bőrünkön megpihen.


Hogy töröljem ki emlékeimből
az álmot, amely még úgy jön el,
lehántva magáról minden rosszat,
eltörpítve a bűnödet.


Hogy töröljem ki emlékeimből
a rosszat, amely még úgy övez,
éles karommal szaggatva húsom,
feltépve annyi sok sebet?


Nem tudom. És nem értem én sem:
mért kell bűnhődnöm ennyire?
Hiszen nem volt, csak annyi bűnöm,
hogy vakon szerettelek.


Ne üldözz! Felejts el engem.
Töröld ki emlékemet!
Szeress mást, és hagyj engem élni!
Engedd, hogy szeressenek.

Van még helyem e csúf világban,
hol már alig van szeretet?
Nem érzem már a melegséget,
mely a szemekben létezett.

Nem csillognak már úgy, mint régen,
s látom: oly furcsán fénylenek,
mint az átlátszó üveggyöngyök,
s közben könnyeket képzenek.

Valahol megtört már a légben
hitünk, s már régen elveszett,
valami sűrű ködfelhőben,
mely magába nyeli a fényeket.

Minek is higgyünk? A kimondott szónak
nincs már értéke, ereje,
s akikkel tegnap jót tettünk, most
azok sütnek ránk bélyeget.

Hiába vagy te tisztességes!
Nem érték már a becsület!
Aki másokat dönt nyomorba,
annak jár most a tisztelet!

Nyári történések

Napmeleg
Simogat lágyan.
Élvezem.
*
Nézem, méh
Épp’ virágport gyűjt.
Enni kell.
*
Ezernyi
Virágillattal…
Tavasz lesz.
*
Méhkasban
Készül lépes méz.
Orgia.
*
Mennyei
Áldás az eső.
Mezítláb.
*
Tócsa. Sár.
Taposni oly’ jó.
Kampósszög.
*
Virágok
Helyén a termés.
Cseresznye.
*
Lengedez
Szélben a kalász.
Aratás.
*
Napszúrás
Öleli kalászt.
Jégeső.
*
Orgona.
Virág nyílik már.
Színesség.
*
Öltöznek
A fák, zöld színbe.
Levelek.
*
Orgona…
Fák ünneplőben.
Rügybontás.

Vecsés, 2020. április 7. – Kustra Ferenc József – íródott: HIQ versformában, amit az én fejlesztettem ki. A haiku vagy senrjú eszmeisége vonatkozik rá, témától függően. Szótagszám: 3-5-3