Nyáridőben…

(Kétsorosok)
Fél-sötét árnyak csendje,
Nap, mellé süt lihegve.

(Visszatérő, belső rímpárok)
Ó, micsoda hőség, nem enyhíti csöndesség,
Micsoda felsőbbség, melegben zúg… lágy hőség.
*

Szélvihar fát dönt, (recsegve) és nem csendbe,
Halálfélelmet tuszkol… félő lelkembe.

Szép, vad ez a vihar, csodálnám, ha volna kis csöndje…
Mindenbe belemar! Jó idő tán' hívna egy sörre.
*

Tyúkok az udvarban, csendben,
Csak kapirgálnak… melegben.

Magányos kutyaházban az udvar csöndje,
Kutya elbóklászásban… Tán’ izzik szőre.
*

Szamaras kordé áll csendben,
Hajtó nézi esendően…

Szamárnak nagy a füle, lekonyulva lapátol csöndbe,
Nagy, szürke az ülepe, ácsorog két rúd közé kötve…
*

Az istállóban, trágya is csendes,
Jászolhoz kötött tehénke vemhes.

Kisborjú, még csak rugdos, a méh csöndjében,
Bár nemsokára rugdos, gazdi kertjébe…
*

Gyerek rolizik, bukik csendbe,
Erre istállószag befedte.

Homokban rolizni nem lehet, de azt igen, bukni csöndbe…
Aki ilyen mafla, mit tehet? Megy anyához esendőzve…
*

Öregen, halkul a csend,
Értelmetlen… életed?

Megérted, élted vén alkonyát? Dúdold élted dalát csöndben,
Még cukros léted dalát, pihengetve zümmögd esendően.
*

Öregen elhalkul az életed csendje,
Életbőröndöd ürül, mi… sincs már benne.

Tested már nyüzege, de a lelked még szárnyaló a csöndbe,
Jő, a vég csöndje, de nem számít, te mész a kiveszendőbe…
*

Erdőben leültünk nagy csendbe,
Én meg beszalonnáztam csendbe.

Jó egy kis séta az erdőbe, elbóklászni a személyes csöndbe,
Jó kicsit eltűnni a fák köz-be, árnyasban heverni, fa-tőbe…

Vecsés, 2019. január 21. – Kustra Ferenc József

Ezüst holdfényben
A magány is megszépül.
Éji fényesség!
*
A színezüst fényt,
Éjjel a Hold teríti.
Árny, fémes színű!
*
Bíbor éjvarázs,
Meghozza a Hold fényét.
Ezüstborítás.
*
Hegytetőn bíbor
Szórja különleges fényt.
Jő Hold… leváltja.
*
Hegyek ormai
Közt, járhatatlan völgyek.
Holdfény, mindenhol.
*
Árny, mint egy alak
Fekszik fa árnyékában.
Hold meg, keresi.
*
Lópokrócon ül,
Kiterített holdsugár.
Esték melegek.
*
Csillagok Holddal
Párzanak, ezüst fénnyel.
Ezüst és sötét.
*
Mámorvonat éj…
Kéjes álomszivárvány…
Ablakon, Hold néz!
*
Égbolt, csak ragyog!
Telihold ezüstben él.
Tó vízén, csillám.
*
Behajnalodik,
Sötét a Holddal elmegy.
Pirkadat zenél.
*
Hajnal feldereng,
Fénye elönti tájat.
Hold is hazamegy.

Vecsés, 2016. augusztus 10. – Kustra Ferenc József– íródott: haiku csokorban

Ködfátyol borít leplet a földre
könnyben áztatva földet és vetést,
fehér takarót hiába várna,
sehol sincs hó, csak ázik a vetés.

Pedig úgy vágyna meleg takaróra!
Sűrű könnyek közt ázik, didereg,
esdeklő szemekkel tekint az égre,
hozzon már havat, vagy egy kis meleget.

Könnyes szemekkel néz le a felhő,
aztán megrázza rongyos köpenyét,
pár cseppet szór rá néma búcsúzással,
aztán elvonul, s kitisztul az ég.

Olyan szép minden. Zöldül a fű is,
már a hóvirág is bontja szirmait,
rügyeznek már a fák is kint a kertben,
s madarak ülnek már az ágain.

Élénk csipogás tör be a csendbe
s újra éled a tavaszi világ,
napsugár omlik a tavaszi földre,
minden kivirul. Ébred a világ.

Ne búsulj te sem. Lesz még jobb, hidd el!
Nem lehet ilyen gonosz a világ!
Gondolj arra, hogy szebb lesz a holnap,
s rád is vár még egy szebb, egy jobb világ.

Vándorok vagyunk itt a földön,
kölcsön kaptuk az életet
Istentől, és Ő dönt majd arról,
ki, meddig marad idelent.

Mint mosott kavics a patakparton,
melyet a víz már kivetett,
éppen úgy vagyunk számkivetve,
s várjuk azt, aki észrevesz.

Várunk arra a tiszta hangra,
mint patak, ha csobban friss vize,
s hullámot vetve messze visz majd
oda, ahol még jobb lehet.

Vándorok vagyunk. S tudjuk azt, hogy
egyszer mindennek vége lesz,
mégis vágyjuk, hogy még sokáig
boldogok lehessünk idelent.

Vágyjuk azt a kis melegséget,
amely belsőnkben árad el,
éppen úgy, ahogy a vér az
erünkben lassan csergedez.

Ragaszkodunk az utolsó percig
létünkhöz, mindegy, hogy milyen,
mégis küzdünk, hisz szeretni vágyunk
mindaddig, míg a vég jön el.

Boldogságot ringatnak a hullámok,
Fölöttük testesülnek meg az álmok.
A levegőben harsog a fecskeszó,
Hogy ez csökkenő, bizony, nagyon nem jó!

A nyár vad-meleg hevében forrón-égetőn hallik a csend,
A partok között vitorlások suhannak. Mind szélért esend.
Déli parton vagyunk, szemben a hegyek sötét sziluettje,
Vonulatukon szinte remegőnek látszik a nap kérge…

Most indul el Tihany felé egy dugig rakott teherkomp,
Utasok integetnek, távolodnak, majd lesz: vissza-komp.
Mesésen sima a víztükör, fenyegető felhőzet nem látszik,
Gólyák húznak a nádas felé, öten: éhes a csapat, úgy látszik.

Többen is egyszerre jöttünk rá, itt az ebédidő, menjünk,
Aztán majd gyerekekkel utána strandolunk! Hát üdülünk…

Vecsés, 2015. július 20. – Kustra Ferenc József