Idő 
Értékelés 
Értékelés Aki SAS behívóval vonatozott idáig… meditálni.
Van úgy, hogy két nap irtózatos lassan telik el,
Sötétség nem cseréli le magát, verőfénnyel.
Látjuk is, az égbolt beborított lőporfüsttel.
Jégből, saját kézzel faragott padunk van, a lövészárokba,
De beleülni olyan, mintha benne ülnél katasztrófába!
Most, nem tudom, mióta, csak ülök és várok!
Most, nem tudom, mióta, imákat kántálok!
Most csak elvagyok és elmerengek a semmibe…
Most csak elvagyok, érzem magamat a semmibe…
Most csak elvagyok, tudom, hogy nem vesznek semmibe.
Várok a semmiben a semmire, de nem tudom hány már az óra!
Várok a semmiben a semmire, ki tudja… élünk virradóra?
Várok a semmiben a semmire, otthon… szeretnek még az óta?
Csak várok és tudom, hamar lehetek enyészeté, végzeté,
Csak várok és tudom, egész magam is lehetek veszteséggé!
Csak várok és tudom, egy lövés, reményt fagyaszt merevült jéggé!
Csillagok világítanak, de nem kutatják a múltat,
Csillagok, fényesek, de hóban nem mutatják az utat!
Csillagok, ott fent mutatják holtaknak az ösvény utat!
Néha kinézve a lövészárokból, merengek a semmibe…
Néha kinézve… nagyon elmerengek, miért kerültem ide?
Néha kinézve… nem is értem, hogy miként keveredtem bele?
Néha… sokszor nehéz itt a szolgálat,
Néha… sokszor emészt a nagy búbánat.
Néha… sokszor, fázósan élem mákat.
Itt parancsra megy minden és elmenekülni nem lehet,
Sokszor még vékony hajszál sincs, mi megtartaná életet.
Itt nincs szívesség, ilyet nekem itt senki nem tesz,
Úgy tűnik, Isten akarata, mi lesz, mi nem lesz!
Vajon, lesz-e még nyár és vajh' én azt megérem?
Vajon, lesz-e még tavasz, és vajh' azt megérem?
Vajon, lesz-e holnap, addig is ezt túlélem?
Várok a semmibe és vajon eljön-e az én golyóm?
Várok a semmibe és meggyúrjam-e már a hógolyóm?
Várok a semmire, de, hiába, tán' nem jön el az én golyóm?
Várok a semmire, ha, én nem gyúrom meg, nem üt le hógolyóm?
Csak egyedül ülök a jégpadon, gyakorlatilag odafagytam,
Csak egyedül ülök, maradandón, eddig hiába is harcoltam?
Csak egyedül ülök és az otthonomon hosszasan elmerengek,
Csak egyedül ülök és a fejem mellett becsapódnak lövések!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, nézem a fegyveremet, befagyott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, a fegyverem, már előttem halott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, benne, de a lelkem… hitehagyott.
Lesném én otthon a szép kandalló-lángokat,
Fáradatlanul raknák rájuk hasábokat!
Célok nélkül, itt végzem én, pontos fejlövéssel?
Itt a semmiben, minek törődni kicsiséggel…
Itt várok a semmire és lám, hóvihar most meg is kezdődik,
Arcom nem olyan piros, de, a hátam is olyan nagyon fázik.
Alattam a jég felmelegedett, a jégpad lassan elmállik.
Nekünk, frontkatonáknak is vannak vágyaink, de a sorsunk a kötőfékünk,
Mi is lenne velünk, meg fronttal, ha kijelentenénk, hogy mi szabadon élünk?
Itt bizony lőnek, robbantanak, lélek zugába visszabújunk, mikor félünk…
A semmiben nincsenek álmok és nem léteznek mesés tervek,
A semmiben is tömegével vannak élhetetlen életek.
A semmiben hatályukat vesztik mind az őszintétlenségek…
A semmiben csak a semmit akarhatják elvenni,
A semmiben csak topogással sem lehet fejlődni.
A semmiben lehet maradék hitet elveszteni.
A januári égbolt pehelykönnyeket hullat,
A napsugár sűrű felhők mögött, bújva koslat.
Békés, csendes, meghitt érzések, itt nincsenek,
A nyugalom partjai, nagyon viharvertek.
Az idő itt végtelen, nincs finom fuvallata...
Mindent beterítve még tovább száll fent, magasba.
Vecsés, 2016, augusztus 17. - íródott sok versszak: anaforásban és belső rímesben.
Van úgy, hogy két nap irtózatos lassan telik el,
Sötétség nem cseréli le magát, verőfénnyel.
Látjuk is, az égbolt beborított lőporfüsttel.
Jégből, saját kézzel faragott padunk van, a lövészárokba,
De beleülni olyan, mintha benne ülnél katasztrófába!
Most, nem tudom, mióta, csak ülök és várok!
Most, nem tudom, mióta, imákat kántálok!
Most csak elvagyok és elmerengek a semmibe…
Most csak elvagyok, érzem magamat a semmibe…
Most csak elvagyok, tudom, hogy nem vesznek semmibe.
Várok a semmiben a semmire, de nem tudom hány már az óra!
Várok a semmiben a semmire, ki tudja… élünk virradóra?
Várok a semmiben a semmire, otthon… szeretnek még az óta?
Csak várok és tudom, hamar lehetek enyészeté, végzeté,
Csak várok és tudom, egész magam is lehetek veszteséggé!
Csak várok és tudom, egy lövés, reményt fagyaszt merevült jéggé!
Csillagok világítanak, de nem kutatják a múltat,
Csillagok, fényesek, de hóban nem mutatják az utat!
Csillagok, ott fent mutatják holtaknak az ösvény utat!
Néha kinézve a lövészárokból, merengek a semmibe…
Néha kinézve… nagyon elmerengek, miért kerültem ide?
Néha kinézve… nem is értem, hogy miként keveredtem bele?
Néha… sokszor nehéz itt a szolgálat,
Néha… sokszor emészt a nagy búbánat.
Néha… sokszor, fázósan élem mákat.
Itt parancsra megy minden és elmenekülni nem lehet,
Sokszor még vékony hajszál sincs, mi megtartaná életet.
Itt nincs szívesség, ilyet nekem itt senki nem tesz,
Úgy tűnik, Isten akarata, mi lesz, mi nem lesz!
Vajon, lesz-e még nyár és vajh' én azt megérem?
Vajon, lesz-e még tavasz, és vajh' azt megérem?
Vajon, lesz-e holnap, addig is ezt túlélem?
Várok a semmibe és vajon eljön-e az én golyóm?
Várok a semmibe és meggyúrjam-e már a hógolyóm?
Várok a semmire, de, hiába, tán' nem jön el az én golyóm?
Várok a semmire, ha, én nem gyúrom meg, nem üt le hógolyóm?
Csak egyedül ülök a jégpadon, gyakorlatilag odafagytam,
Csak egyedül ülök, maradandón, eddig hiába is harcoltam?
Csak egyedül ülök és az otthonomon hosszasan elmerengek,
Csak egyedül ülök és a fejem mellett becsapódnak lövések!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, nézem a fegyveremet, befagyott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, a fegyverem, már előttem halott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, benne, de a lelkem… hitehagyott.
Lesném én otthon a szép kandalló-lángokat,
Fáradatlanul raknák rájuk hasábokat!
Célok nélkül, itt végzem én, pontos fejlövéssel?
Itt a semmiben, minek törődni kicsiséggel…
Itt várok a semmire és lám, hóvihar most meg is kezdődik,
Arcom nem olyan piros, de, a hátam is olyan nagyon fázik.
Alattam a jég felmelegedett, a jégpad lassan elmállik.
Nekünk, frontkatonáknak is vannak vágyaink, de a sorsunk a kötőfékünk,
Mi is lenne velünk, meg fronttal, ha kijelentenénk, hogy mi szabadon élünk?
Itt bizony lőnek, robbantanak, lélek zugába visszabújunk, mikor félünk…
A semmiben nincsenek álmok és nem léteznek mesés tervek,
A semmiben is tömegével vannak élhetetlen életek.
A semmiben hatályukat vesztik mind az őszintétlenségek…
A semmiben csak a semmit akarhatják elvenni,
A semmiben csak topogással sem lehet fejlődni.
A semmiben lehet maradék hitet elveszteni.
A januári égbolt pehelykönnyeket hullat,
A napsugár sűrű felhők mögött, bújva koslat.
Békés, csendes, meghitt érzések, itt nincsenek,
A nyugalom partjai, nagyon viharvertek.
Az idő itt végtelen, nincs finom fuvallata...
Mindent beterítve még tovább száll fent, magasba.
Vecsés, 2016, augusztus 17. - íródott sok versszak: anaforásban és belső rímesben.
Róka koma gyorsan szalad
félti vörös bundáját,
mindenképpen le kell hagyni
mérges vadász kutyáját.
Rosszul tette, hogy egy tyúkot
ellopott a tyúkólból,
jobbra – balra ugrándozva
menekül a golyóktól.
Vadász, kutya már lemaradt
megmenekült a ravasz.
Holnap nem megy ő már tyúkért
jó lesz helyette kakas.
félti vörös bundáját,
mindenképpen le kell hagyni
mérges vadász kutyáját.
Rosszul tette, hogy egy tyúkot
ellopott a tyúkólból,
jobbra – balra ugrándozva
menekül a golyóktól.
Vadász, kutya már lemaradt
megmenekült a ravasz.
Holnap nem megy ő már tyúkért
jó lesz helyette kakas.
Nem mehetek Egerszegre,
csendben megyek Debrecenbe.
Szerelmemmel nem lehetek.
Lehet, szerzetesnek megyek.
Egyetlenem nem kedvesem.
Lehetne bezzeg gyermekem !
Szeptemberben megszerettem,
beteg fejjel beleestem.
Lelkem egyszer gerle lenne,
Mellette fel-le repdesne.
De ez felesleges lenne -
ezerfele elkergetne.
Vele lennem lehetetlen,
e helyzetem menthetetlen.
Epekedve epekedek,
Rettenetesen szenvedek.
Megszeppenve menetelek,
rengetegszer elmerengek,
elkeseredve remegek,
este keveset szendergek.
Keresztem lett e szerelem,
mert eszemvesztve szeretem.
Nem mehetek Egerszegre,
Csendben megyek Debrecenbe...
csendben megyek Debrecenbe.
Szerelmemmel nem lehetek.
Lehet, szerzetesnek megyek.
Egyetlenem nem kedvesem.
Lehetne bezzeg gyermekem !
Szeptemberben megszerettem,
beteg fejjel beleestem.
Lelkem egyszer gerle lenne,
Mellette fel-le repdesne.
De ez felesleges lenne -
ezerfele elkergetne.
Vele lennem lehetetlen,
e helyzetem menthetetlen.
Epekedve epekedek,
Rettenetesen szenvedek.
Megszeppenve menetelek,
rengetegszer elmerengek,
elkeseredve remegek,
este keveset szendergek.
Keresztem lett e szerelem,
mert eszemvesztve szeretem.
Nem mehetek Egerszegre,
Csendben megyek Debrecenbe...
Búsan kong a decemberi este,
De nézd, oly sok szépség is van benne!
Kinézve az ablakomon, látom,
Hóviharban már nincs ott lábnyomom.
Ha karácsony, akkor legyen az igazi,
Legyen szeretetáramlás, nem tavaszi!
Nem csak ajándék fontos kell nagy ölelés,
Mert ebből év közben mindenhol oly’ kevés…
Bús a tél, de közben szépségekről regél,
Akkor is, ha viharként fúj a hideg szél,
Kemény a fagy, de szép is a tükörjég,
De bent a szobában jó, ha a tűz ég.
Bevilágít holdsugár, ragyog a fény
Arcokon a folytonosság a remény,
Ha süt a nap és közben a szél kavarja a szűz havat,
Olyan szép, csak nézem, torkomon nem is megy le a falat.
A hópihék szirmokból font, fehér selyme
Mindent befed, ez nekünk varázsló kelme.
Nézem, ahogy vastagodik kinti szűz pehely,
Közben a lakásban a kazánunk tűzkehely.
Ha neked nem megfelelő a szeretetérzet,
Ha kevesled, alig vársz többet, kis morzsaszemet,
Ha meg sok, úgy érzed most rögtön eleged is lett.
Szeretet! Legalább ma legyünk együtt a kalitkádban!
Kérdésem, hogy férünk el együtt? Széltében, vagy hosszában?
Hallom is a választ, így szólt: jöjj, várlak a kalitkámban…
Most ide karácsonykor eljöttek nekem kedves emberek
Nyakamba borulnak, szeretettel átkarolnak, ölelnek,
Szeretet parancsa, békülj a szívedben!
Ezt akarnám átadni neked, rímekben.
Békülj hát, utólag késő, majd megbánod!
Itt van már a karácsony, csak nem így várod...?!
Tégy és békélj meg velünk, önmagaddal,
Másként nem fogsz úgy ragyogni, mint angyal!
Az Advent-gyertyák gyúltak, és már le is égtek,
Most kell, hogy szélesre táruljon a szívetek…
Vecsés, 2014. november 26. - Kustra Ferenc József
De nézd, oly sok szépség is van benne!
Kinézve az ablakomon, látom,
Hóviharban már nincs ott lábnyomom.
Ha karácsony, akkor legyen az igazi,
Legyen szeretetáramlás, nem tavaszi!
Nem csak ajándék fontos kell nagy ölelés,
Mert ebből év közben mindenhol oly’ kevés…
Bús a tél, de közben szépségekről regél,
Akkor is, ha viharként fúj a hideg szél,
Kemény a fagy, de szép is a tükörjég,
De bent a szobában jó, ha a tűz ég.
Bevilágít holdsugár, ragyog a fény
Arcokon a folytonosság a remény,
Ha süt a nap és közben a szél kavarja a szűz havat,
Olyan szép, csak nézem, torkomon nem is megy le a falat.
A hópihék szirmokból font, fehér selyme
Mindent befed, ez nekünk varázsló kelme.
Nézem, ahogy vastagodik kinti szűz pehely,
Közben a lakásban a kazánunk tűzkehely.
Ha neked nem megfelelő a szeretetérzet,
Ha kevesled, alig vársz többet, kis morzsaszemet,
Ha meg sok, úgy érzed most rögtön eleged is lett.
Szeretet! Legalább ma legyünk együtt a kalitkádban!
Kérdésem, hogy férünk el együtt? Széltében, vagy hosszában?
Hallom is a választ, így szólt: jöjj, várlak a kalitkámban…
Most ide karácsonykor eljöttek nekem kedves emberek
Nyakamba borulnak, szeretettel átkarolnak, ölelnek,
Szeretet parancsa, békülj a szívedben!
Ezt akarnám átadni neked, rímekben.
Békülj hát, utólag késő, majd megbánod!
Itt van már a karácsony, csak nem így várod...?!
Tégy és békélj meg velünk, önmagaddal,
Másként nem fogsz úgy ragyogni, mint angyal!
Az Advent-gyertyák gyúltak, és már le is égtek,
Most kell, hogy szélesre táruljon a szívetek…
Vecsés, 2014. november 26. - Kustra Ferenc József
Hétköznapi pszichológia…
Vak ló nekimegy a falnak…
A vak tyúk is talál szemet…
Borsót is csak falra hánynak…
Mióta tudom eszemet.
A világ már más, ma már nincsen vak ló,
Tyúkok tápot kapnak, attól döglődnek,
A világban, ha körül-nézek, van kívánnivaló…
Mi lesz a jövő nemzedékkel, ők hová fejlődnek?
Vecsés, 2013. június 13. - Kustra Ferenc József
Vak ló nekimegy a falnak…
A vak tyúk is talál szemet…
Borsót is csak falra hánynak…
Mióta tudom eszemet.
A világ már más, ma már nincsen vak ló,
Tyúkok tápot kapnak, attól döglődnek,
A világban, ha körül-nézek, van kívánnivaló…
Mi lesz a jövő nemzedékkel, ők hová fejlődnek?
Vecsés, 2013. június 13. - Kustra Ferenc József
