Mint foly a sebes víz, úgy múlik az élet,
Közelít minden nap hozzánk az ítélet.
Ezt hírdeti néked, bár megnémúlt szája,
- - - - - - kinek előtted példája.
- - - - - - - - tartott betegsége,
- - - nyár után lett éltének vége.
Így cselekszik éppen urunknak kalmárja,
Sárnak tart itt mindent, ama kincset várja.
Állj meg, ha érkezel, útazó, e szóra,
Csak addig, míg lefoly egy fertálynyi óra.
Azt mondják, valakik e főld színén állnak,
Egyenként prédái lésznek a halálnak.
Nem kedvez a halál kicsinynek vagy nagynak,
Zsoldot adnak ennek, kik e főldön laknak.
Úgyhogy ma e főldön, kik lehellést vésznek,
Száz esztendő múlva mind porokká lésznek.
Xerxes, a perzsáknak hatalmas királyja,
Virtusait kinek még ma is csudálja,
Amennyire terjed a főld kereksége,
Tűkör mert még ma is az ő vitézsége,
Könnyeit orcáján örömmel hullatá,
Zokogó panaszát ekképpen hallatá:
Ímé táboromat a főld alig bírja,
Mégis nemsokára a főld lészen sírja
E sok ezerekből álló számos népnek,
Eközött kicsinynek, nagynak, rútnak, szépnek.
E' pedig azt mondja: valakik itt állnak,
Nemsoká prédái lésznek a halálnak.
Bizony, ha elménkkel a múlt esztendőre
Visszanézünk s megyünk az elmúlt időre,
Sokkal többet látunk a főldnek porába,
Mint volt a rettentő Xerxes táborába.
Kiket sem a szépség, sem az okos elme
Meg nem szabadított, sem Isten félelme.
Az ékesen szóllást mindenek csudálják,
Kik a bőlcsek közé magokat számlálják.
De ez is meg nem ment senkit a haláltól,
Amint tanúljuk ezt magától szent Páltól.
Múlandó a szépség, ha ki csak ezt nézi,
Gond, betegség, idő hamar megigézi.
Mondd meg, hol Absolon deli termetével?
Porrá lett, a férgek osztoztak testével.
A bőlcsességnek is eleven példája,
Oda van Salamon bézáratott szája.
Kit láttál valaha Dávidnál szentebbet,
Példát a halálra nem látsz ennél szebbet!
Ékesen szóllás kell? hol van Demosthenes,
Cicero, Ulysses, hol van Diogenes?
De hol van az, aki, míg e főldön éle,
Bőlcs nyelvével a Szentírásból beszéle?
Szólítsd meg e gyásszal béfedett koporsót,
Ezt mondja: a halál mindenre vét sorsot.
Csak ilyen az ember, ilyen hát az élet,
Számadásra hívja őtet az ítélet.
Ímé, ez az Isten hűséges szolgája
Megholt s jutott örök hallgatásra szája.
Ki a Szentírásnak tiszta szent vizével,
Hat esztendők alatt élő beszédével
Vezérlette híven pásztorsága nyáját,
Míg ki nem futotta éltének pályáját.
Ha kérdezed nevét, s élete folyását,
Értsed születését, helyét és lakását.
Az ő életének legelső kezdete
- - - - - - tisztes szüléktől lehete.
Ezerhétszáznegyvenkilencnek mentébe,
Mikor a nap lépett a - - jegyébe.
- - - - - - - volt édes atyja neve,
Ki már őelőtte halál-préda leve.
Méhében fogadta - - - - - - - -
Kit nem vélt, hogy élve maga után hanna.
Ezen jó szülei még gyenge korába
Béiratták őtet múzsák táborába,
Hol mindjárt jeleit elméjének adta,
Tanuló társait könnyen meghaladta.
Magára palástot őltözvén végtére,
Példa volt és szolgált az ifjak díszére.
Legelső tisztségre ezek közt hogy jutott,
Fáradhatatlan volt, bár izzadt és futott.
Majd szélnek eresztvén innen vitorláját,
Megnézte a kűlső nemzetek hazáját.
És a tudománynak becses cseppjeivel
Megrakva egynéhány esztendők mentivel,
Amint a dolgos méh, úgy jött hazájába,
Cicerói nyelvet hozván le szájába.
Itt alig pihent meg, - - mindjárt kérte,
Mert a virtusokat őbenne esmérte,
Hogy vezére lenne az ecclesiának,
Ama mennyei Úr kedves sajátjának.
Melyet meg is nyervén, pásztorsága alatt
Amíg legelt a nyáj, - - esztendő haladt.
De az Úr már őtet örök pappá tette,
A boldog lelkekkel egy székbe űltette.
Mert midőn, ím, folyna - - - hónapja,
Éltét elfogyasztá - - - - - - napja.
És már - - órára az idő virrada,
Akkor az ég néki Ily szózatot ada:
Jó vagyon, hív szolgám, hűséged jutalmát
Megadom, vedd el hát lelked nyúgodalmát.
Míg hát hideg testét a főld bétakarja,
Búcsúzó szavait mondani akarja.
Elsőben is téged veszen hát nyelvére,
Ki szűlted s vigyáztál gyenge életére.
Ama hív fiúi és buzgó szeretet,
Amellyel tehozzád mindig viseltetett,
A fagyos vérben is magát kimutatja
És végső áldását ekképpen hallatja:
Hozzám hűségedet el nem felejthetem,
Mindég háládatos szívvel emlegetem.
Mert míg nyavalyáim tetemim szaggatták,
Szemeid magokat könnyekkel áztatták.
Amidőn eljön is halálom órája,
Melyen életemnek volt végső csatája,
Akkor is szikrája hív szeretetednek
Kitetszett erántam s igaz hűségednek.
Mely kegyességedért nagy jutalmad légyen,
Világi éltednek míg folyása mégyen.
Kedves - - - - - - életemnek párja,
Tudom, hogy szívedet epesztő bú járja,
Hogy el kell temetned azt, akit szerettél,
Kivel arany lánccal egybeszerkesztettél,
Hogy az özvegységnek gyászos inségére,
Váratlan órára életed már ére.
De távoztasd szíved sűrű fellegeit,
Könnyebbítsed minden bánatid terheit.
Mert az Úr, az árvák s özvegyeknek atyja,
Szabadúlásodat néked megmutatja.
És bár most leányát ostorával sujtja,
Bízzál, mert végtére segedelmét nyújtja.
Már én megyek, az Úr viselje gondodat,
Siralmaid után hozza fel napodat.
Te is, Jézusomnak szerelmes jegyese,
Ki magának téged vérével kerese,
Virágozz, módjára a szép pálmafának,
Amelyhez az írígy kezek gyakran vágnak.
Végre hűségednek zőldelő pálmáját
Nyerd el az idvesség fényes koronáját.
Néked már, megfagyott testemnek sátora,
Csendes házad lészen a főld hideg pora.
Lelkemnek majd ismét veled egyessége
Lészen, midőn eljő nyúgodalmad vége.

Én is örömre születtem
Arkádia berkében,
Rózsapárnán szenderegtem
Cypris ambrás ölében.
Az aranyszázad istene
Pásztorai közé kene.

Ah, de mint az aranyvilág,
A rózsakor elrepül!
Olympusra más isten hág,
S Dodona berke dördül.
Elvirít a szép kikelet,
S véle a hesperi liget.

Az enyém is elvirult már!
Pályám vége közelít;
Hol a gigászi Örök vár,
S chaoszában elmerít,
Mint egy cseppet az óceán,
Mint egy sóhajtást az orkán.

Légyen álom, légyen bíró,
Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó
A vadon enyhelyébe.
Mert ha bíró: nem furdal vád,
Mert ha álom: nyugalmat ád.

Ember voltam, csak gyarlóság
Létem fényes bélyege,
Ha virtusom nem hiúság,
Forró vérem melege,
Ha szívem nemesebben vert:
Önmagában méltó bért nyert.

Sírjak-e, hogy életemet
Jól használni nem tudtam,
S legkiesebb ösvényimet
Álmodozva folytattam?
Ha ezt újra elkezdhetném:
Ismét a múltat követném.

Az ifjúság örömeit
Lelkesedve öleltem,
De szívem szebb ösztöneit
Soha bé nem tölthettem.
Ithakám partját elértem:
S ah, hazámra nem ismértem!

Úgy éltem, hogy életemet
Visszaélni ne bánnám,
Úgy éltem, hogy életemet
Végezni ne fájlalnám;
Megcsókolgattam rózsáit,
Megizzadtam vaspályáit.

Láttam a mosolygó tavaszt,
Láttam az égető nyárt,
Láttam minden időszakaszt
S minden földi láthatárt:
Ha örök időket élnék,
Ezeknél többet nem érnék.

Tűnő éltem rövidségét
Én tehát nem siratom,
S a jövendő kétes képét
Előre nem borzadom,
Minden kornak van istene,
Nem zúgolódom ellene,
S kebelemben marasztom.

[1811]

Hamar-követje a tavasznak,
Hímes pillangó, idvez légy!
Még nincs rózsa; s te a kopasznak
Mégis csókolására mégy?

Miért szállsz ama puszpángokra?
Hiszen nem a víg kikelet
Adott még új kantust azokra;
Átzőldellik ők a telet.

Menj inkább a setét rögökbe,
Állhatatlan selyemmadár!
És súgd az ő dugúlt fülökbe,
Hogy élet és tavasz van már.

Lát'd, még a főldben szunyókálnak
A Flóra gyenge szűzei,
S a napra félve kandikálnak
A csirák nedves szemei.

Nézd csak, az orgonák tövébe
Mely kellő szagok lengenek;
Menj, fuss a szellők ellenébe,
Tán a violák fejlenek.

Eredj s egy hosszú csókkal szídd ki
Zefir elől illatjait
És szárnyad zörgésével hídd ki
A napra kisded húgait...

Mit? violákról violákra
Osztod, te csélcsap, csókodat?
Be boldog vagy, hogy egy virágra
Nem kötöd indúlatodat!

De én csak egy rózsát szerettem;
Ah! csak egy bírta szívemet,
S miólta már ezt elvesztettem,
Örök tél dúlja létemet.

Az én lelkem is hajdanában,
Mint te, vídám s eleven volt,
Míg ifjúságom tavaszában
A virágzó Lilla bájolt:

De most lomha s hernyó módjára
Mászkál a fanyar bánaton
És a mások múlatságára
Magának verskoporsót fon.

Ah! szárnyad eszembe juttatja
Psychét s az ő bánatjait,
És a Psyche gyötrő bánatja
Tulajdon lelkem kínjait.

Ő is Ámor aranyvárában
Egykor édes nektárral élt
És a gráciák rózsásában
Kedvet s örök tavaszt remélt:

De egy bűbájos hang neszére
E víg scénák eltűntenek,
S az ő halálos gyötrésére
Ég, föld, mind felesküdtenek.

Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában
Letőltöm hernyó-éltemet
És szemfedelem púpájában
Kialszom szenvedésemet?

Mikor lesz, hogy lelkem, letévén
A testnek gyarló kérgeit
S angyali pillangóvá lévén,
Lássa Olympus kertjeit,

Hol őtet egyik vígasságból
Másikba új szárnyak vigyék,
Hogy a szférákban nőtt rózsákból
Örök ifjúságot igyék?

Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg... az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
"Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!"

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, újra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol...
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. -
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj' a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába'
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

Van-e szebb élet, mint a másik
S nem mindegy-e, akárhogyan
Verjük magunk az elmulásig?

Úgy siratom azt, amit sírtam,
Olyan nagy vétek a sirás:
Esti vezeklés hajnal-pirban.

Aki él, az mind, mind örüljön,
Mert az Élet mindenkinek
Kivételes, szent örömül jön.

Én vétkeztem, százszor vétkeztem,
De már jön a megjobbulás,
Már az örömet látni kezdem.

Már megragyog fénnyel az Élet,
Mindennemű s mindenkié:
Milyen nagy, áldott fényességek.

Akárki helyén éltem volna,
Életem éltem egyaránt,
Ujjongva avagy panaszolva.

És akármi is fog már jönni,
Mielőtt végleg elmegyek,
Meg fogom ezt szépen köszönni.