Az a könny, mely a lelkedbe égett,
örökre benned marad,
mint egy parányi kis tövis, mely
szúr benned, fájdalmasan.

Az a vágy, mit a szemedben láttam
úgy éget, s olyan nekem,
mint egy örvény, mely magával ránt,
s felkavar süvítő szele.

A szenvedély, amit irántad érzek,
oly forró, s olyan heves,
nem csillapítja senki más, csak te,
mikor itt vagy velem.

A féktelenség, ahogy szeretni tudlak,
olyan jó! Ez kell nekem!
Te vagy csak, aki lángra lobbant,
szeretlek. Maradj velem!

Írni szerettem volna néked
valami nagyon kedveset,
de a papír, amelyre írtam
átitatta a könnyeket.

Mért is sírok? Nem bántott senki,
mégis: a könnyem úgy csorog,
áttetsző cseppel legördülve
gyöngyként csordul le arcomon.

Rád gondolok. Hiányod úgy fáj!
Sóvárgó szívem úgy dobog,
mintha millió tüske szúrná,
minden légzésnél úgy sajog.

Tudom, hogy jönnél, hogyha tudnál,
és a szívedben ott vagyok,
mint a derengő őszi napfény,
mely végigsimít az arcodon.

Tudom, hogy vágysz rám, ahogyan én is,
bármilyen messze is vagyok,
minden feltörő lélegzetben,
elnyomott vágyban ott vagyok.

Ne maradj messze. Tudod, hogy várlak.
Nélküled oly magam vagyok,
mint az ég alján messze tűnő
zuhanó hulló csillagok.

Gyöngének hisszük a gyöngyöző párát,
pedig erősebb bárminél,
melytől a szemünk könnybe lábad,
nem lehet gyönge semmiképp.

Jobban félünk a vöröslő tűztől
mely lángoló szikrát szór felénk,
pedig a víz, mely patakban zúdul,
eloltja. Bárhogy fúj a szél.

Többnek hisszük, ki magasra tört fel,
pedig tán gyöngébb bárkinél!
Ki a magasból mélybe fordul,
összetörheti mindenét.

Kevésnek hisszük, ki alulról küzd,
verejtékezve mindenért,
pedig kit bőszült vihar tép meg
edzettebb lehet bárkinél.

Ne nézz a napba! Elvakíthat.
Csak a nap fényét hinti szét,
de mit kiszárít, összeéget,
ott marad, mint egy martalék.

Maradj ott, ahol szelíden, félve,
halvány sugarát ontja szét!
Talán melegét alig érzed,
de nem éget össze semmiképp.

Ne zárj be engem hideg szobába,
ahol már nincsen semmi sem,
csak a falakról gyöngyöző pára,
melytől a hideg is kilel.

Ne zárj be engem hideg szobába,
ahol már nem fűt semmi sem,
hadd maradjak a karodba zárva!
Tudod, ott nem fázom sosem.

Ne zárj be engem sötét szobába,
hol semmi sem világít nekem,
hol nincs fény, amelynek villanása
lámpásként világít nekem.

Ne zárj be engem. Tudod, hogy félek!
Nélküled oly magam vagyok!
Sötét szobában, korom sötétben,
többé már nem álmodok.

Ne tarts béklyóban! Nem bírom úgysem!
Tudod, hogy új fáj nekem,
s minden láncomat széjjeltépem,
ha kell, hogy szabad legyek.

Engedj szabadon! Ne félts engem!
Hisz tudod, hogy olyan vagyok,
mint a madár, mely szabadon szárnyal,
s visszatérek, hisz tudod.

Nem kell semmi, csak bízz meg bennem,
ahogyan én is, hisz tudod:
tetőled árad minden fény rám,
s boldog csak veled vagyok.

Nincs nálam boldogabb a földön,
mióta itt vagy énvelem,
nincs, aki így szeretne téged,
ahogyan én csak, kedvesem.

Szeretlek. Tudom, hogy érzed,
nekem te vagy a mindenem,
elég egy szó, egy sóhaj,
csak hívj, és veled megyek.

Ha kell, a csillagos égig
s ott írom fel nevedet,
apró, piciny kis fénnyel,
mely mindig világít neked.

Ne félj. Én boldogan várok,
nem ingathat meg semmi sem,
hogy jöjj és magadhoz láncolj,
örökre szerelmesen.

Szeretném azt, hogy érezd,
minden szép veled jön el,
tehozzád száll minden álmom,
szeress, és maradj velem.