Óhajtozom el a Magasságba,
Nagy a csúfság idelenn,
De van Karácsony, Karácsony,
Istenem, én Istenem
S ember-vágy küldte Krisztusunkat.

Két gerlicét vagy galamb-fiókát,
Két szívet adnék oda,
Hogyha megint vissza-jönne
A Léleknek mosolya
S szeretettel járnánk jászolhoz.

Krisztus kivánata, Megtartóé,
Lázong át a szívemen,
Mert Karácsony lesz, Karácsony,
Istenem, én Istenem,
Valaha be szebbeket tudtál.

Óhajtozom el a Magasságba
Gyermekségemben kötött
Minden szűzséges jussommal,
Mert az emberek között
Nem így igértetett, hogy éljek.

Követelem a bódító álmot,
Karácsonyt, Krisztus-javat,
Amivel csak hitegettek,
Amit csak hinni szabad,
Csúfság helyett a Magasságot.

Lábainknak eligazitását
Kérem én szerelmesen,
Karácsony jöjjön, Karácsony
És száz jézusi seben
Nyiladozzék ékes bokréta.

I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme sugna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.

De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...

Ki zengi e nagy század erőseit
S omló trónusait? ki Agamemnonát
Korunknak s Aulis áldozatját
S Iphigenia szemérmes arcát?

Feldúlt világunk üszkeit, a Tridens
S villám ostromait, a lerogyott gigászt,
A megrepesztett Kalpe szirtját
Pindari láng-ajak ömledezze;

Ti, oh szelídebb égiek! akiket
Keszthely béavatott szent palotáiba,
Ti, éltető Ceres s dicsőebb
Lelket adó Helicon leányi!

Vidám avénám títeket énekel.
A szebb emberiség bennetek él s tenyész,
Ti adtok annak testi-lelki
Jobb eledelt s magas égi éltet.

Ceres! te hívtad erdeiből elől
A vadságba merült emberi nemzetet,
A makk s gyökér helyett az édes
Búzakalászt neki megmutattad.

A társas élet szent szövedékeit,
Az erkölcsi világ új elementumit
Te fűzted egy nagy kapcsolatba
Célra vivő örök ösztöninkkel.

Munkált az ember, s tárgyaihoz jutott:
Bátorságba' szedé míve gyümölcseit,
Vígan, nyugodtan éle csendes
Sátoribann az arany világnak.

De még lefojtva szunnyada kebliben
A szebb aetheri rész: Múzsa! te illetéd
Nektáros ujjal égi lantod,
S zengzete gyúlt erein keresztűl.

Zúgván felébredt a lekötött erő,
S mint új lény, leveté állati nyűgeit,
S a még nem ismért lelki élet
Képei közt lebegett örömmel.

Főbb létre lobbant lelke feloldozá
A szép, jó s az igaz mennyei csírjait;
Zengtél! s körűlte új világ nyilt
S Elysion, szomorú vadonján.

Zengtél! s szivének húrjait illetéd:
Forró melle dagadt, homloka virrada,
Elméje szárnyalt, s a tudásnak
Békerülé sivatag határit.

Zengtél! s dalodra Théba felépüle,
S a boldog görög ég csillaga feltüne.
Te zengsz, ha Rómát a kerek föld
Rettegi, és te, ha azt lerontja;

Te zengsz, ha Franklin lelke, merész keze
Villámot leragad s sceptrumokat leránt,
Ha Newton és Kant a Teremtő
Titkait oldja, s világot alkot.

Kronos leánya! Delphi nagy istene!
Ti munkátok azon titkos örök kötél,
Mely a halandó port s az istent
Egy csuda mívbe csatolva tartja.

Oh, lakjatok hát e kies ég alatt,
Bájoljátok ide Enna virányait
És a virágzó Attikának
Hajdani szép ideit s Saturnust,

Hogy vérrel ázott századaink nyomán
A szent pálma arany bimbai nyiljanak,
S e kis magyar Weimar öléből
Lássa hazánk kiderűlni napját.

Oh, látja! s ím a harc deli nemzete,
Melly még csak hadi zajt esmere és halált,
Lerakja harsogó acélit
Színed előtt, ragyogó Napisten!

Lerakja s áldoz, s mint mikor a Bakonyt
Messzünnen riadó mennykövek és szelek
Csattogva rázzák, zeng fölötte
Tegzed aranynyila és az Aegis.

[1817. febr.]

Elréműlve tekint, oh temető, reád
A tündér hatalom s a ragyogó dagály.
Látásodra szemek vázai s a világ
Álorcái lehullanak.

Te a durva tyrann bíborit elveted,
Mint a koldus utált élete terheit,
S a szent emberiség jussa szerint nekik
Egy rangot s nyugodalmat adsz.

Akit szíve emészt s elhagya a remény,
Annak még te reményt adsz s magas enyhülést.
Jer, adj nékem is, adj! ím, leereszkedem
Szentelt hantodon, s álmodok.

Mit? s hát kell-e nekem álmodozás, remény?
Agyváz altat-e vagy pólyadal engemet?
Oh, ismérem ezen phantomi lét körét,
S nem szédül küszöbén fejem!

Minden szál fű, virág, mellyre tekintek itt,
Érző szív vala, mely ömlede, mint enyim;
Minden porszem ugy élt, úgy szeretett s örült,
Mint e gerjedező kebel!

Minden kődarabon, melyre szemem vetem,
A nagy Persepol és Palmyra képe int;
Látom Théba kevély tornyait omlani
S a márvány Babylon falát.

Látom hangyabolyi míveidet, világ!
Mint szórja s temeti a nagy Örök keze,
Látom, hangyasereg! mint tusakodsz s tolongsz
Sírod partjain és porán.

Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok!
S tí, kik nem meritek nézni az elmulást,
És tí porba nyögők, jertek ide, s velem
Élni s halni tanuljatok.

Gróf Festetics György hamvaira
Keszthelyi partnak evez ladikom, mosolyognak előmbe
A szeretett tájék öblei s árbocai.
Nyugszik az ég, lebegő zephyrek ringatva vezetnek,
Csak kebelem zajlik, s hányja halála jegét:
Hányja, midőn lehajult fővel révedre kiszállok,
S nyomdokidon, nagy Holt, nyögve előre megyek.
Minden mozdulatom közelebb visz szent tetemidhez,
S míveiden lebegő árnyad előmbe tünik.
Látlak, mint öleléd kegyes arccal, nyájas örömmel,
Akiket a szeretet nyílt kapuidba hoza;
Látlak, mint fogadád, szent csókkal megkoronázva
A piruló Múzsa gyermeki áldozatit.
Mint Görögországnak nagy démona gyermekalakban,
Gyermeki játékban alkota embereket,
Úgy te is ősz fővel közibénk enyelegve vegyültél,
S játszva nyitál pályát isteni célod előtt.
Míg mások honnunk javait vesztünkre kiszórják,
S a nemzet lelkét s életerét kiölik:
Te közibénk jöttél, s valamerre kifordula arcád,
Áldást hinte reánk, s életet önte belénk.
Mint egy hősi Pelops, oltárt, pályákat emeltél
A görög ég, Helikon hajdani isteninek.
Ünnepeket, muzsikát, táncot, játékokat adván,
A nagyot a széppel kedvesen összekötéd.
A zengőt koszorú emelé és gazdag ajándék,
Minden ideg kifeszült, s büszke futásnak eredt.
Így alkotta örök remekét amaz égi Lykurgus,
Amikor összeszedé Ilion énekeit;
Spárta szilaj lelkét, énekre tanítva, emelte,
S a dalok isteninek áldoza harcaiban;
Így született Hellász, így szülte az élisi pálma
A csuda helleneket s Pindarus énekeit.
Így született Korybant-zengzetben az égiek atyja,
Így hordott eledelt nékie méhe, galamb.
A buta nép e zajt látá s Amalthea tölgyét,
Látni a mennyrázót nem vala néki szeme.
Ámde ki föntjáró elmédnek látta arányit,
Nyájas alakjaiban látta nagy istenidet. -
Elfolya szép élted, s veled a szép gondolat eltűnt;
Mint ama gyenge virág, napja lehunyta után.
Eltűntél, de ha majd palotád márványi lehullnak,
S romjaiból valaha baglyok üvöltnek alá,
Mint a büszke Csobánc szomorú düledékin az útas
A múlt bajnoki kor képzeletébe mereng:
Így merül el majdan magasabb rémletben az érző,
Hamvaidon hálát, könnyeket adva, velem.

[1823]