Nap a kiszáradt fűre arany tűzet, ont.
Kósza szélroham, magasra sepri a port.
Az állat és az ember izzad, piheg, szomjúhozik,
Míg egy kisebb fuvallat aranytűzzel játszadozik.

Árnyat keres most, az ember és állat,
Hőség olyan, hogy vakolatot mállat!

Vecsés, 2014. január 21. – Kustra Ferenc József

Akkor is szeretsz, ha arcom már ráncos,
ha öreg vagyok, és szegény?
Ha szívembe döfött mérges szilánkok
megszúrják ujjaid hegyét?

Akkor is szeretsz, ha szívem már gyönge,
s nincs benne annyi szenvedély?
Csak néha- néha egy lobbanó szikra,
melynek a lángja érted ég?

Akkor is szeretsz, ha meggyötört lelkem
nem sugároz már annyi fényt?
Csak a félhomály meghitt varázsát,
amely esténként bennem ég?

Akkor is szeretsz, ha nem marad semmim,
és mindent elveszíthetek?
Ha olyan magasra csapnak a gondok,
mint a magasló havas hegyek?

Akkor is szeretsz? Vagy messzire tűnsz majd,
s nem is nézel már vissza sem?
Csak az illat, mely megcsapja orrom,
jelzi, hogy itt voltál velem.

Hisz jól tudom: nehéz a súlyom.
Olyan régóta cipelem.
Mégsem kérem, hogy vedd át egy részét,
Csak azt, hogy akkor is szeress!

Gyakran van úgy,
hogy boldognak látszunk,
kacagunk, s vígan dalolunk,
nem sejti senki mennyi a bánat,
melyet lelkünkben hordozunk.
Erősnek látszunk, akár a szikla,
amely oly magasra nyúl,
belülről mégis vérzik a lelkünk,
és néha megroskadunk.
Mégis küzdünk. Dalolva, sírva,
s utunkon megyünk tovább,
könnyeink titkon patakban folynak,
S nem sejtik, mennyire fáj
minden mosoly, mely arcunkon látszik
keserves próbálkozás,
hogy megsebzett lelkünk burokba zárjuk,
S ne tudják, mennyire fáj.
Mégis győzünk. Sebzett lelkünkben
maradt még annyi parázs,
melytől a szívünk lángra lobban,
s magasra csap fel a láng.
Feléget mindent, mi visszatart még,
s meggátol utunk során,
Elég egy szikra mely lángra lobbant,
s többé már semmi se fáj.
Csak a lelkünk lesz törékeny, néma,
de mégis megyünk tovább,
hiszen épp ettől ember az ember,
hogy annyi próbát kiáll.

Gyöngének hisszük a gyöngyöző párát,
pedig erősebb bárminél,
melytől a szemünk könnybe lábad,
nem lehet gyönge semmiképp.

Jobban félünk a vöröslő tűztől
mely lángoló szikrát szór felénk,
pedig a víz, mely patakban zúdul,
eloltja. Bárhogy fúj a szél.

Többnek hisszük, ki magasra tört fel,
pedig tán gyöngébb bárkinél!
Ki a magasból mélybe fordul,
összetörheti mindenét.

Kevésnek hisszük, ki alulról küzd,
verejtékezve mindenért,
pedig kit bőszült vihar tép meg
edzettebb lehet bárkinél.

Ne nézz a napba! Elvakíthat.
Csak a nap fényét hinti szét,
de mit kiszárít, összeéget,
ott marad, mint egy martalék.

Maradj ott, ahol szelíden, félve,
halvány sugarát ontja szét!
Talán melegét alig érzed,
de nem éget össze semmiképp.

Lesz e még olyan ünnep a földön
amilyen régen, hajdanán,
mikor még kicsiny gyermekek voltunk,
s nem tudtuk, milyen a világ?
Mikor nagymamám eres kezével
sütötte nekünk a kenyeret,
s ropogós héját megdézsmálva
csodáltuk: milyen kerek.
Emlékszem: olyan boldogok voltunk,
pedig csak zsír volt, semmi más,
de mégis sokkal finomabb volt,
Mint ma bármilyen kalács.
Hiszen mindenhol szeretet áradt
fényével fűtve a szobát,
mára már kihunyt a láng is,
csak füstje érzik, semmi más.
Hangzatos szavak szállnak a szélben
hirdetve békét, áldomást,
pedig tudják, mennyire más lett
ez az elfajzott rút világ.
Színes lufik, és dallamok szállnak,
felvonul díszes karnevál,
magasztos hangon azt hirdetve:
ünnepelj! Itt a Kánaán!
Pedig van, aki étlen nyomorban
sínylődik már és nem remél,
s kiszáradt ajka imát mormolva
kéri: segíts! Az Istenért!
Adj nekünk munkát, boldogságot,
a patakban ontott könnyekért,
emberi jogot, méltóságot
mindenkinek, ki nem henyél.
Istenem! Kérlek! Nézz a földre!
Látod, mennyire szenvedünk!
Ne büntess már több ártatlan embert,
most add meg ami jár nekünk!