(sorok és gondolatok az utolsó százból)

A történelemnek gúnyos búcsút intve
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.

Csend van:
A némaság marokként fojt mindent,
senki sem nyomja le többé a kapukilincset.
A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc... és a feledés.

Végtelen körút az élet, e bomlott, őrült szerkezet.
Horog vonszolta fatönk, a sötét, vak semmi felett.
S mint elaggott kerekek: örökkön és újra
terhünket cipeljük a sárral bélelt útra.

Vak vagyok:
e setét világban, hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.

Sorsom elhaladt mellettem legyintve,
- saját történelmének végső búcsút intve -
és egy elhagyott,
szélfútta hárfán az enyészet görbe ujja játszik.
Elszállt rég a büszke Főnix:
többé már emléke sem látszik.

Pest - Buda, 2014. május 26.

Nem akarnék én sírni,
De szorítja a torkom…
Könnyem… kezd kicsordulni.
Eh, nem enged egykönnyen.

Magányom egy tenger, és a víz felületén
Messzire elszáll, tovasuhan a sóhajom
És mámorosan tekinthetek, el a víz felszínén
Ilyen volt életem… teljesítetlen sok óhajom.

Nincs már nekem… nincs álmom, elúszott csendesen,
Viszi a víz-sors lassan, sodortatva árban.
Viharok széttépték oly’ vadul, oly’ könyörtelen,
Majd elmerült végképp, élet zavaros habjában.

Nem voltam törtető és egyedül maradtam;
Mégis követte könnyhalál, alázó harag.
Egyszerű emberként kincsem a tisztességem,
Nem váltottam kis pénzre… becsület zuhatag.

Voltak álmok, békés fényben nyiladozók.
Bárhova nézek, falakba ütközök… emlékekbe,
Mint színes szirmok, de vágyra tárulkozók.
Tavasszal született, nyáron zuhanok mélységekbe.

Szeretet virágfán lógó óriás segélykéz
Hiányán marad csak hígas sárban dagonyázás.
Rossz vizekre érni és visszanézni, segédkéz
Nélkül gerincesen visszatérni, lázálmozás.

Lelkemben csak üresség… elvadult táj vár,
Ott jégtábla látszik, ütközök magamba.
Hidegséged mélyre kúszik, meleg nincs már
Csak közös múltunkat siratom magamba.

Csendben állok… biz' jól egyedül maradtam,
Csak nézek… emlékekbe beleütközök,
Hogy vezessem ki emlék falak közül magam
Ha mindig egy újabba… magamba ütközök.

Magamra maradva
Szelíden átölel… semmi,
Belém ölt nyugalma
Érzem belül, ugyanennyi.

Vecsés, 2011. augusztus 2. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Hatvanhét éve már, mozdultam,
Hosszú utamra elindultam.
Jól ordítottam, megkaptam a saját tempót.
Mindig igyekszem kihozni belülről a jót.
*
Tudatlanok oly’
Bőszen támadják, jókat!
Harcom, egyedül.
*
Igyekeztem, megterveztem a jövőmet,
De nem kaptam, csak kézlefogó őröket.
Nem volt elég őr, így kaptam kritikát is,
Nekem így minden lett, antiszociális.
*
Gátoltak, mások,
Mert nem néztek jó szemmel.
Folyvást, támadás…
*
Értetlenül álltam az ilyen dolgok előtt,
Mert én logikusan terveztem meg a jövőt.
Lehet, hogy én nem láttam a szálfától az erdőt?
Mások meg meglátták a fa mögött az esendőt?
*
Jövő tervezés.
Alapos munka kevés.
Részlet, ördögi.
*
Már tudom, én voltam, magam voltam életem szálfája,
Más meg csak csenevész bokor volt, de ért a kritikája!
*
Ne kritizáljon,
Írjon jobbakat, ha tud!
Írás megmarad.
*
Már időm java letelt, bizony megöregedtem,
De megvan már az életcélom, mára megleltem!
*
Életfám korhadt,
De pennám vége tintás!
Vers, rímfaragás.
*
Hosszú utamra indultam,
Hosszú utamon haladtam,
Rögvest értetlenkedtem, szidás előtt.
Én már régen terveztem meg a jövőt…
*
Legyen lúdtollam!
Legyen kalamárisom!
Legyen papírom!
*
Hosszú utamon indultam.
Elvi hitben, elkorhadtam…

Vecsés, 2015. augusztus 24. –Kustra Ferenc József- Ari Fabbro: Hosszú útra indultam c. verse ihletésével írtam, versben és senrjúban… önéletrajzi írásként.

Ha leszáll az est, magamra húzom az éj sötét paplanát,
Bekapcsolom éjjeli lámpám, az égbolt sok-sok csillagát.
Fejem alá húzok egy nagy marék szénát,
Magamnak dúdolom a vándorok dalát.

Vecsés, 2012. szeptember 23. – Kustra Ferenc József- Írtam: önéletrajzi írásként.

Szép Magyar hazám árnyas dombok ölén,
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!

A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.

Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.

Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.

Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.

Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!

Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.

Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.

Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!