(Senrjon)
Jelen nincs fizikális
Akadályoztatása okán…
Tudomást venni!
*

(Bokorrímes csokor)
Aki a múltjában véglegesen elmerült, csak azt fürkészi,
Az azt mutatja, hogy jövőben nem hisz, azt nincs kedve fürkészni.
Nem kívánhat jobb jövőt, aki nem hisz benne,
Kinek a jelene és múltja, nem istene...

Láttad-e már az éjben, hogy a sok sötét szín veled csak játszik?
Azt meg tán’ tudod-e, hogy ez a kavalkád, veled csalókázik?
A jövő színeit várod? Eljön! Veled majd, ő is cicázik.

Kinek szép a múltja, jelene meg csodaszép,
Boldog lehet, mert ahol tartalmas, odalép.
Várhatja a szabad életet és a jobb jövőt,
Békét, szeretetet ígér igazit, működőt.

Lásd meg másokban és mindenben szépet, jót!
Várd és hagyd kivirágozni az új bimbót!

Ha meglátod a másokban rejlő jót,
S hagyod virágozni a gyenge bimbót,
Holnaptól gyönyörködhetsz a szépségében,
Kedvedre élhetsz, áldás bölcsességében.
*

(senrjon)
Jövő majd lesz hosszabban?
Múlt van: időtlen idő óta…
Tudomást venni!

Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József

Emlékezés mesélésben…

1 blokk
(Bokorrímes)
Ah, Ah’ Ó az élet… a lelki lehetőségei kitárt országútja
Ezen megyünk el bármerre-valamerre, utána meg caplatunk haza.
Persze van az erdőkben is, meg a szülősökben is sok út,
Meg még van sokfajta is, de bajban van-e nagy lelki kiút?

Persze az okosok állitják, hogy minden út csak úgy Rómába vezet
Ezt is tanultuk réges-rég, meg hallottuk piacon, biztosan vezet.
De miért nem Damaszkusz a végcél, Debrecen, legalább egy földút végén?
Vagy miért nem egy ókori római út. Dunántúllal a messzi végén?

Hallottam én már, hogy bármely út is elvezet... nem a messzi végére,
Meg azt is, hogy minden lelki úr is elvezet a lélekbaj végére…
Van bizony otthon nekünk a házunkon vakablak, meg az utcánk egy zsákutca,
És ha ide bekeveredünk, lesz-e és hogyan emberfiának kiútja?
**

2 blokk
Ó, azok az utak…

Utak futnak csendes városon,
Lépteim zaja koppan az úton.
Száz irány közt magamban keresem,
Holott cél már régen ott él bennem.

Néha a falba ütközők vakon,
Visszafordít a félelem nagyon.
Zsákutca csak tükröt tart magamban,
És döntés születik benn titokban.
**
Egyenes az út,
nem kérdez, csak haladunk.
Cél néz vissza ránk.
*
Görbe út vezet,
tanít lassan kerülni.
Bölcs lesz, aki vár.
*
Sok út, egy irány,
Róma mindig beljebb van.
Nem a térképen.
*
Földút pora száll,
léptek emléke marad.
Eső írja át.
*
Köves úton jársz,
a türelem megcsorbul.
Láb erősödik.
*
Kanyargós útnak,
nem látni még a végét.
Csak azt: megy tovább.
*
Zsákutca csendje,
fal áll ott a legvégén.
Ajtót reméltünk.
*
Kiút néha nincs,
csak másként nyíló ajtó.
Bennünk nyikordul.
*
Kereszteződés,
nem az út dönt, a szív lép.
Egy irány felé.

Vecsés, 2019. szeptember 1. – Siófok, 2026.-február 26.-Kustra Ferenc József – Gránicz Éva- írtuk: 2 szerzősnek.

(Fabula a vágyakról)

Csigabiga, a házában ülve,
unatkozik, bánatában elmerülve.
Körötte a világ rohan, szalad,
de Ő mindebből lemarad.

Hason csúszkál szegény pára,
míg rátalál egy tyúklétrára,
mely szebb napokat is látott,
Mikor a kakas még reá mászott.

A létra csúcsán kukorékolt,
s rá ébredt hajnalban az égbolt.
Csigánk szíve nagyot dobban:
- A világot is láthatnám onnan.

De az első fok oly messzi fent volt,
hogy a nyújtózásba majdnem megholt.
Hiába minden erőfeszítések ára,
Sehogy sem ért fel hozzája.

Szegény csigát a háza is húzta,
az első fokot elérni sem tudta.
Látta ezt egy szarka, segített rajta.
Csigánkat a földről azonmód felkapta.

- Repülök! - Szólt a csiga lelkesen.
Világot látni ugyan nem megyen,
de a madár fészkéhez felérve,
a fiókák lelkesen fogadták ebédre.

S mi lehetne mesém tanulsága?
Ki földhözragadtan kell éljen,
ne vágyjon a magos tyúklétrára!

Budatétény 2026.jónius. 28.

(sokadik ének Madách Imre nyomdokain)

AZ ÚR:

Te ember! Csak hallgatsz és állsz,
Dicséretemre szavakat nem találsz?
Vagy nem tetszik a gép, mit alkoték?
Nem tetszik a szabadság vagy a fék?

A KISEMBER:

Ugyan már! Mire ez az egész teremtés?
Dicséretedre alkottál egy gépet… És?
Ezzel játszol majd minduntalan?
Egy aggastyánnak a gyermekszív hasztalan.
Gyúrtál magadnak sárból bábokat,
hogy utánozzák a mindenható bölcset.
Hová lett belőlük a szikra, az isteni értelem?
Kár volt az idődet gyúrásukkal töltsed.

AZ ÚR:

Mit nem mondasz te arcátlan Ember,
téged is én alkottalak e két kezemmel!
Csak köszönet illetne meg, s nem bírálat.
Tiszteld bennem Teremtőd s bírádat.

A KISEMBER:

Mindig elsőnek lenni mindenekfelett!?
E függés, mint látom, életelv neked.
S ezt gyúrtad belé silány bábjaidba,
ezt mantrázzák esténként álmaikba’.
Ám mivel mindenik első nem lehet,
rájuk szabadítottad ezzel a gyűlöletet.
S most naponta egymást eszik, rágják,
untalan szítják a harag tüzét, a máglyát.
Hazug törtetésük felemészti e földet,
a gazdag hízik, a szegény pedig görnyed.
Ha csak ilyen áron működik a géped,
nem jár e teremtésért semmilyen dicséret!


AZ ÚR:

Ember, te Ember!
Elhagynál hát ezért engem?
Lássuk csak, önmagad mennyit érsz,
ha már a teremtődtől se félsz.

ÉGI KAR:

„Ah, sírjatok testvéri könnyeket,
Győz a hazugság - a föld elveszett. – „

Budatétény 2019-2024
Az idézett rész Madách Imre: Az Ember Tragédiája című művéből való.

(Az igazság néha fáj!)

Két majom egy szép napos délután,
Egymást kurkászták odafenn a fán…

– Állj!… Állj!…
Mondjuk ez így túl profán…
kezdjük inkább elölről és újra tán!
…Tehát:

Két majom összekapott egy borús délután,
És pofán vágták egymást egy almafán.
A nagy ütéstől a földre esett mind a kettő,
Így meglátta az esetet a Nagy Teremtő.

Haragra gerjedt a két ostoba majmot látva
Menten paradicsomi ítéletet hirdetett,
A további vitát ekként lezárva:

- Büntetésből elveszek tőletek két kezet,
És hallani sem akarom többé a Majom nevet.
Így mától nem lehettek többé Majmok!
Otromba lábakat és új nevet kaptok.
Legyen eztán a nevetek, csak Ember:
Civakodó fajotok békére többé nem lel.

Majdan hazug módon, azt állítjátok,
Hogy magatok másztatok le a fáról,
És lábbal jutalmazott ezért a Teremtő,
Pusztán szívjóságból.

Budatétény, 2019/2026