Túl közel voltál, mégis oly távol,
néha annyira vágytalak,
de sohasem tudtam lerombolni
azt a hatalmas kőfalat.

Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,
eltompítva a hangokat,
s bármilyen szépen, szelíden szóltam,
az csak közömbös szó maradt.

Mint hideg kő, amely érzéketlen,
olyannak láttam arcodat,
s bármilyen szépen simítottam,
kemény páncéllal védted azt.

Lelkemnek minden mozdulása
érfalaimban megtapadt,
s mára megkövült. Hiába várnád,
nem szól belőle semmi hang.

Talán szerettél… a magad módján,
de sosem láttad a kínomat,
mikor oktalan, durva szóval
bántottál, bennem ott maradt.

Mára már elmúlt, s megkopott emlék,
mely lelkemben néha felszakad,
mint megriadt őz, és messzire tűnik,
mint egy elsuhant gondolat.

Majd ha egyszer úgy találom,
Akkor tollam jól kirántom…

Papírra rovom, a magas égbe kiáltom…
És tudom, így azzal magam, én jól elásom…

Miért kell poétának olyant írni?
Mert poétának feladat… ily’ lenni!

Vecsés, 2013. december 30. – Kustra Ferenc József – a poéta meditációja…

Ácsorgok a létem peremén,
Onnan nézem a létemet én.

Van nekem nagy igazságom, de mélyen hallgat,
Tudom, hogy a pusztába kiáltom szavakat…

Aknavetőt nem látok, de a szavak gellert kaptak, azzal lőnek,
Butákkal szemben hiába érzem magamat, művelt emberfőnek.

Életemben, soha nem érintett meg az isteni fuvallat,
Mi meghozta volna a jót, a szépet, jó-emberi nyugalmat!

Nem tudom, hogy nekem, még meddig lehet itt ácsorogni,
De majd jő fuvallat… akkor engemet le fog sodorni…

Vecsés, 2016. május 1. - Kustra Ferenc József

Most látni milyen esendő az ember!
Mennyi szép álmot zúznak szerteszét,
büszkeségből és rút hatalomvágyból,
összerombolva mások életét.

Az egyik küszködik százezernyi gonddal,
és mégis! Mégis! Annyi jót remél,
a másik csak dőzsöl azon is nevetve,
ki küzd, szenved, harcol, mégis épp hogy él.

Hatalomvágytól agya rég eltompult,
s nem fogja fel, hogy az a veszteség,
melyet okozott, nem csak másnak árthat,
neki is épp oly fájó lehet még.

Porig rombolva harcok halmazában
minden pusztul, az erdő és a rét,
s kopasz, kietlen pusztasággá válik,
ezer kórságot szórva szerteszét.

Ha már nem lesznek zöld erdők és rétek,
s nem lesz a földön biztos menedék,
s mi tiszta ég most, csak betegséget terjeszt,
mit ér a hatalom, s tömérdeknyi pénz?

Térj észre ember! Oly rövid az élet!
Ne rombolj, szeress! Oly magas a tét!
Gyermekeid is, s majdan unokáid
szeretnék megélni mindazt, ami szép!

Elmélkedés Európai stílusú tankában…

Engemet szeret
A csend, össze is bújunk.
Így, ketten vagyok?
Ölel, visszafog s csitít
Lelki bánatot tompít.
*
Csendes éj szétmar!
Magány sötét, urizál.
Egyedül… lét, győz!
Csendem, éjben ijesztő,
Magányom oly’ dermesztő.
*
Új veszekedés,
Este bor, éjjel a vágy!
Majd, csendben cigi.
Csendben izzik fájdalom,
Csellengő füsttel oltom.
*
Csendes ég alatt
Ücsörgők. csillagjárás!
Felhők alszanak…
Csendeséj, eget nézem,
Keresem az életem...
*
Kóbor tüzeid
Lelkedben hűlnek. Hideg!
Szigetelő csend.
Messze szállt a szeretet,
Lelkem csendesen reszket.
*
Kútban visszhangzik
A belecsebbent kavics!
Csendben, mit üzen?
Ne veszítsd reményedet,
Hallgasd csendes zenémet.

Vecsés, 2017. augusztus 20. – Szabadka, 2017. november 11. – Kustra Ferenc – a haikukat én írtam, a tanka versét, szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A versrész címe: „Az én csendem”