Idő 
Értékelés 
Értékelés (3 soros-zárttükrös duó)
Gondolataim fönt ülnek a szomszéd pipafüstjén,
A dolmányos varjuk meg a faágak gyenge szélén…
Gondolataim fönt ülnek a szomszéd pipafüstjén.
A cudar élet, jobban gyűlöl engemet, mint én őt!
Pedig nekem volna okom erre, mindenekelőtt!
A cudar élet, jobban gyűlöl engemet, mint én őt!
*
(Senrjon)
Dolmányos varjuk árvák?
Írástudók, kik szerint lárvák?
Buta tömeg győz?
*
Hontalanok szegények?
Védtelenek a határ-szélek?
Rímtelenségek…
*
(Bapeva)
Élek,
Születtem.
Az óta baj,
Fanatikusan
Csak nő, kiút meg nincs!
A halálos szerelem
Hőse sem lehetek ilyen
Kényszerek között. Nincs is kivel!
Rongy élet belekúszik résekbe,
De nem a finomabb... élvezetesbe…
*
Élet miért engem gyűlöl, nem is kéredzkedtem világra!
Anyám megölte húgom, testének végtelen magányába,
De engem kellett volna, és akkor most nekem, nem kellene
Másfélébe kapaszkodnom… alap- gondolkoznom eleve.
(3 soros-zárttükrös)
Az élet tudatos, jobban gyűlöl engem, mint én őt!
Ki vágyott rá? Kimentett, mint fúlásba menekülőt…
Az élet tudatos, jobban gyűlöl engem, mint én őt!
(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Porból lettem, mivé leszek, még holtomban is csak beköpnek a legyek?
Porból lettem, mi ez a végtelen gyűlölet? Akárha por se legyek…
Porból lettem, mivé leszek, még holtomban is csak beköpnek a legyek?
*
(Senrjon csokor)
Maga a születés is
Homályosan vad élethelyzet.
Ez vajh’ tévedés?
*
De ki szület, mit tehet,
Hogy ajándékba kapott éltet?
Örül cicinek!
*
Aki hathetesen hal,
Az még nem kedvence a létnek?
Ugyan! Miért halt?
*
Lét ellen én se semmit!
Gyűlölete, oly’ határtalan…
Én ítéltettem!
*
Idő életre kel az
Élet tengerében… elkísér.
Mindig jelen van!
*
Tiszta-vizet önteni
Élettengerbe, feladatom?
Vajon, mért nekem?
*
Tiszta-vizet önteni,
Életpohárba, feladatom?
Életnek kéne!
*
Ó írástudók, Ti mind
Hiszitek, hogy remek az élet?
Nekem, miért nem?
Vecsés, 2020. október 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás: Alloiostrofikus versformában!
Gondolataim fönt ülnek a szomszéd pipafüstjén,
A dolmányos varjuk meg a faágak gyenge szélén…
Gondolataim fönt ülnek a szomszéd pipafüstjén.
A cudar élet, jobban gyűlöl engemet, mint én őt!
Pedig nekem volna okom erre, mindenekelőtt!
A cudar élet, jobban gyűlöl engemet, mint én őt!
*
(Senrjon)
Dolmányos varjuk árvák?
Írástudók, kik szerint lárvák?
Buta tömeg győz?
*
Hontalanok szegények?
Védtelenek a határ-szélek?
Rímtelenségek…
*
(Bapeva)
Élek,
Születtem.
Az óta baj,
Fanatikusan
Csak nő, kiút meg nincs!
A halálos szerelem
Hőse sem lehetek ilyen
Kényszerek között. Nincs is kivel!
Rongy élet belekúszik résekbe,
De nem a finomabb... élvezetesbe…
*
Élet miért engem gyűlöl, nem is kéredzkedtem világra!
Anyám megölte húgom, testének végtelen magányába,
De engem kellett volna, és akkor most nekem, nem kellene
Másfélébe kapaszkodnom… alap- gondolkoznom eleve.
(3 soros-zárttükrös)
Az élet tudatos, jobban gyűlöl engem, mint én őt!
Ki vágyott rá? Kimentett, mint fúlásba menekülőt…
Az élet tudatos, jobban gyűlöl engem, mint én őt!
(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Porból lettem, mivé leszek, még holtomban is csak beköpnek a legyek?
Porból lettem, mi ez a végtelen gyűlölet? Akárha por se legyek…
Porból lettem, mivé leszek, még holtomban is csak beköpnek a legyek?
*
(Senrjon csokor)
Maga a születés is
Homályosan vad élethelyzet.
Ez vajh’ tévedés?
*
De ki szület, mit tehet,
Hogy ajándékba kapott éltet?
Örül cicinek!
*
Aki hathetesen hal,
Az még nem kedvence a létnek?
Ugyan! Miért halt?
*
Lét ellen én se semmit!
Gyűlölete, oly’ határtalan…
Én ítéltettem!
*
Idő életre kel az
Élet tengerében… elkísér.
Mindig jelen van!
*
Tiszta-vizet önteni
Élettengerbe, feladatom?
Vajon, mért nekem?
*
Tiszta-vizet önteni,
Életpohárba, feladatom?
Életnek kéne!
*
Ó írástudók, Ti mind
Hiszitek, hogy remek az élet?
Nekem, miért nem?
Vecsés, 2020. október 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás: Alloiostrofikus versformában!
Életnek kora,
Változó világa
Barázdákat karcolja.
Settenkedik körülöttem.
Születésem
Óta közeledem...
Jóval öregebb lettem!
*
Itt hagyom
Ujjlenyomatom
Amíg elutazom.
Hány esztendő várhat?
Lelkem szétáradhat?!
Túl leszek én
Világvégén...
*
Összeolvad EGYel
Világegyetemmel,
Örök rejtelemmel.
Hitem ad reményt
Imával, Istennel.
Kiváltom mennyért
Lelkemet jócselekedettel.
Dunatőkés, 2024. március 26.
Változó világa
Barázdákat karcolja.
Settenkedik körülöttem.
Születésem
Óta közeledem...
Jóval öregebb lettem!
*
Itt hagyom
Ujjlenyomatom
Amíg elutazom.
Hány esztendő várhat?
Lelkem szétáradhat?!
Túl leszek én
Világvégén...
*
Összeolvad EGYel
Világegyetemmel,
Örök rejtelemmel.
Hitem ad reményt
Imával, Istennel.
Kiváltom mennyért
Lelkemet jócselekedettel.
Dunatőkés, 2024. március 26.
Vízióm a jövőről…
Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.
Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.
Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?
Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...
Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!
De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.
Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…
Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?
Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.
Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.
Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…
Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.
Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!
Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?
Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…
Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.
Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…
Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.
A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…
Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.
Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.
Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?
Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...
Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!
De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.
Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…
Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?
Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.
Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.
Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…
Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.
Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!
Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?
Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…
Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.
Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…
Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.
A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…
Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
Túl közel voltál, mégis oly távol,
néha annyira vágytalak,
de sohasem tudtam lerombolni
azt a hatalmas kőfalat.
Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,
eltompítva a hangokat,
s bármilyen szépen, szelíden szóltam,
az csak közömbös szó maradt.
Mint hideg kő, amely érzéketlen,
olyannak láttam arcodat,
s bármilyen szépen simítottam,
kemény páncéllal védted azt.
Lelkemnek minden mozdulása
érfalaimban megtapadt,
s mára megkövült. Hiába várnád,
nem szól belőle semmi hang.
Talán szerettél… a magad módján,
de sosem láttad a kínomat,
mikor oktalan, durva szóval
bántottál, bennem ott maradt.
Mára már elmúlt, s megkopott emlék,
mely lelkemben néha felszakad,
mint megriadt őz, és messzire tűnik,
mint egy elsuhant gondolat.
néha annyira vágytalak,
de sohasem tudtam lerombolni
azt a hatalmas kőfalat.
Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,
eltompítva a hangokat,
s bármilyen szépen, szelíden szóltam,
az csak közömbös szó maradt.
Mint hideg kő, amely érzéketlen,
olyannak láttam arcodat,
s bármilyen szépen simítottam,
kemény páncéllal védted azt.
Lelkemnek minden mozdulása
érfalaimban megtapadt,
s mára megkövült. Hiába várnád,
nem szól belőle semmi hang.
Talán szerettél… a magad módján,
de sosem láttad a kínomat,
mikor oktalan, durva szóval
bántottál, bennem ott maradt.
Mára már elmúlt, s megkopott emlék,
mely lelkemben néha felszakad,
mint megriadt őz, és messzire tűnik,
mint egy elsuhant gondolat.
Majd ha egyszer úgy találom,
Akkor tollam jól kirántom…
Papírra rovom, a magas égbe kiáltom…
És tudom, így azzal magam, én jól elásom…
Miért kell poétának olyant írni?
Mert poétának feladat… ily’ lenni!
Vecsés, 2013. december 30. – Kustra Ferenc József – a poéta meditációja…
Akkor tollam jól kirántom…
Papírra rovom, a magas égbe kiáltom…
És tudom, így azzal magam, én jól elásom…
Miért kell poétának olyant írni?
Mert poétának feladat… ily’ lenni!
Vecsés, 2013. december 30. – Kustra Ferenc József – a poéta meditációja…
