Csak úgy hivnak: az öreg óra.
Rokkant vagyok már, vén legény,
Egyformán tétlen rosszra, jóra,
Ülök a szekrény tetején.
Jelzem meggörbült mutatóval
A jövő-menő perceket,
Sorsom nagy, álmos, untató dal:
Csak ketyegek, csak ketyegek.

Lefüggönyözve áll az ablak.
Pihen a nap már nyugaton,
Sugarai meg nem zavarnak...
Itt minden csupa nyugalom.
Mire is nap ily vén legénynek?
Jobb annak már az éji hold,
Úgy érzem néha: nem is élek,
És álmodom csak, ami volt.

Olyankor vár még némi gond rám,
Mikor bejön a nagyanyó,
Leül elémbe alkony-órán,
Haja fehérlő, mint a hó,
Felnéz reám bágyadt szemével:
"Mesélj, no, szépen valamit!"
S én sorba veszem halk mesével
Az eltünt évek napjait.

Hej, más volt hajdan, ötven éve!
Hej, az volt ám a szép idő!
Termett a bor, a búzakéve,
Volt búcsú, névnap, esküvő!
Más voltál te is nagyanyóka:
Szemed ragyogott, mint a nap,
Ajkadon csengett, sírt a nóta,
Virág fonta be hajadat.

Egy napsugaras délutánon
Itt álltál te s a vőlegény...
Első szerelem első álom...
Az első csókot láttam én.
Az évek lassan szálldogáltak,
Lassan benépesült a ház -
Sugara múltán ötven nyárnak
Az ifjú tábor hol tanyáz?

A gonosz idő hogyan őröl:
Aki víg volt, most szomorú.
Temetés lett az esküvőből,
Virágfüzérből koszorú;
Meghaltak mind, és eltemettük,
Ketten mar adtunk: te, meg én
S el elgondolkodunk felettük
A szürke alkony idején.

Az én sorsom is más volt hajdan,
Mig ifjú voltam és vidám:
Sok cifra betű fénylett rajtam,
Csupa öröm volt nézni rám.
Ma már a gépem csupa rozsda,
Súrlódnak benn a kerekek,
Aranyozásom rég lekopva
S az elmúlásról ketyegek.

Nem is marad meg semmi, senki,
Meghal a szív, a dal s a száj.
Hogy nékem kell ezt elzengeni,
Öreg szívemnek jaj, be fáj!
Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,
Meghalok szépen teveled...
Elröppen egy perc... kettő... három...
Csak ketyegek, csak ketyegek...

1924. február hó 26-án

Lentről vad lárma csap föl hozzám,
Ki ide föl egyedül jöttem
S fölutamat megöntözötten
Mutatja elhullott vérem.

Magas váramból meg-megkérdem:
Kik azok a lármásak lent itt?
Ezek azok a dalos senkik,
Kiket megöltek a példák?

Víg tüdejük hallom, hogy mély, tág:
Vert úton, ügyesen loholnak,
Mi volt tegnap és mi lesz holnap,
Nyugodtan bízzák ők másra.

Óh, életem szent indulása,
Magam is bús szemet meresztek:
Óh, bár maradtam volna veszteg,
Mint kölyköket bátoritsak.

Mert általam él és van itt csak
E gyülevész had. Az én vérem,
Mely pirosan csillog az éjben,
Úszítja, vezeti őket.

Föntről nézem a törtetőket,
Kik fölzendültek váram alján
S vitáznak váram viadalmán
Mea culpa, mea culpa.

Az életnek hasznát csak azok aratják,
Kik magokat ebben mélyen nem avatják.
Aki e világon nem él e világnak,
Boldogtalanságát tartsa boldogságnak.
Nem célom az Isten kezeit gúnyolni,
Nemes alkotmányát rútúl ócsárolni,
Momussal nem kötök gáncsot munkájába,
Isteni hatalma tágas piacába;
De hogy a bűn már ezt Babylonná tette,
Illő s nagy okosság elfutni mellette.
Ezt becsűljük-é hát, ki nem becsűl minket,
Lábával tapodja minden érdemünket?
Ki az indúlatok rejtekit kinézi,
S adományját ahhoz szabja és intézi,
Akinek a szívét izzasztja és rázza
A nagyravágyásnak szerelme s hagymázza?
Az égig nőtt arany hegyekre vezeti,
És onnan adózó bányákra űlteti.
Minden bujaságra ingerlő dolgokkal
Bíztat, mint megannyi gyújtó kanócokkal.
Mit ád a szerencse, a világ kockája,
Annak is, akinek messze ér pálcája?
A férgek rágják ki a selymet s tafotát,
Egy sárház váltja fel a gazdag palotát.
Lássad e világnak csalárd mesterségét,
Hogy titkolja minden dolog kicsinységét.
Ennek oly múlandó minden ajándéka,
Mint a nappal látszó testeknek árnyéka.
Csak név a méltóság, nem valóságos rang,
Hogy szembe uralják az embert, csupa hang.
A bujaságot is jobbnak nem találom,
Ez is csak egy halált hozó, rövid álom.
A főldet tapodod, felnéz ábrázatod,
Az ég a te hazád, azzal azt mutatod.
Csak azért lettünk-é, hogy szenvedjünk, tűrjünk,
Itt légyünk és járjunk, ételt, italt szűrjünk?
Hát itt van a határ, többet nem reménylünk,
Az oktalan barmok sorsa közös vélünk?
De hisszük, lelkünket más, jobb élet várja,
Bár testünket a sír kebelébe zárja.
Vesszen hát magának e világi élet,
Noha ezt megvetni nem kevés ítélet.
De senki a szívét ehhez ne ragassza,
A halált vagy a más életet válassza.
Itt a példa; ez az, akinek holt teste
Magának nyugvásúl ez helyet kereste.
Ez az, akit hívok tanúbizonyságnak,
Ki e világon élt, nem élt e világnak:
És mint a vízben is látszanak csillagok,
Holott az ég bóltján függenek ők magok:
Úgy is látszott itt, de oda felhágott,
Hol az Úr készített néki boldogságot.
Életét csak annak szentelte és adta,
Aki a keresztért fiának fogadta.
Ez az igaz atya, e' hágy örökséget
Fiainak. amely soha nem ér véget.
- - - - - - - - atyja, mely nevezet
Még ma is sokakba kedves emlékezet!
- - - - - - - - fogadta méhében,
E' nevelte híven erőtlenségében.
Ennek gondja alatt jutott az időre,
Melyben alkalmatos volt a jegygyűrűre.
Szóllana, az áldás függ mintegy a nyelvén,
De nem szólhat, az Úr szele érdekelvén.
Végső tekintete, végső sóhajtása
Kedves magzatinak egy summás áldása.
- - - - - - - - - - - - - hív párja
- - - - - - - - asszony is megvárja.
Várja, hogy atyai áldásod vehesse,
Utólsó csókodnak lehessen részesse.
Néked elég áldás nagyérdemű férjed,
Ezt Isten különös gondjának esmérjed.
Ez a szent ház egyik megmaradt Atlássa,
Oskolánk oszlopa, oktató Pallása;
Ez a Palladium, ezzel áll fel Trója,
Míg ezáltal Isten javunkat megója.
Ezért sóhajtásink párázati mennek
Királyi székihez az erős Istennek,
Hogy a nyavalyákat tiltsa tőle messze,
És drága életét sokáig terjessze.
Utolsó áldását adja - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - társának.
Leányi hűségét néki is esmérte,
Kivánja, az egek hogy áldják meg érte.
Légyen az Úr gondja éltetek védelme,
Hogy a történettől ne légyen sérelme;
Végre pályátokat midőn elfutjátok,
Oda juthassatok, ahol van atyátok.
Már ti eltörődött tagok, nyúgodjatok.
Ti pedig, szomorú felek, vígadjatok,
Hogy jó atyátoknak teste mikor meghűlt:
Lelke a boldogok hazájába repűlt.

Éjjel,
Mikor a fáradt harcosok őrt állnak az épülő kapu előtt,
A leggyötörtebb tompán a földre puffan,
Szive kifuttatja a vágányokat
S a fények szédítő pályaudvaráról
Kirobog a mennyei páncélvonat.

A páncélvonat megdördül haraggal,
De csak a pávák hallják s kitárják rá farkukat kénytelen
S a fiatalok vérébe zuhog
Ütegeiből a szerelem.

Mert küzdeni kell a halálban is:
A fáradt élet nem bír minden harcokat -
Mikor még friss eleven voltam,
Mért nem akkor zúdultál szivemből
Jobbharcú, mennyei páncélvonat!

Jaj, felejtek és görbe szájjal
Fanyargok én, aki a szitkot
Fohásszá avattam s a titkok
Bősz szájú harsonája valék.

Leveleimet elégettem,
Multamat a Multba kavartam,
Akaratom mind elakartam
S unom a rest, döcögő Jövőt.

Unom már az emlékezést is
S a bánást bűneim fölötte,
Sok fogadkozásom: örökre,
Sok, pazarolt, régi csókomat.

Kit látok, másnak-váltnak látok
S énemben bámulom a régit,
Mint egy öreg mesét: beszélik:
Óperencián is túl talán.

Minden úgy csittul, múlik, szürkül,
Mint amit rőt mező védelmez:
Ma már a Halál sem félelmes
S szégyenlem, ha föl-fölijjedek.

Tán-holnapi végem mosolygom
S én, a szegény, megcsalt borissza,
Mint egy Isten, úgy nézek vissza,
Által, eldobott életemen.

Ami mámor volt, nem sajnálom,
Ami józanság, az se késett,
Se barátot, se. feleséget
Utamra nem ráncigáltam én.

Mosom kezeim, szűz Pilátus,
Felejtek, jaj és megbocsátok,
Csók,, pénz, hit, bűn nem várok rátok,
De nem várok már magamra sem.