Hétköznapi pszichológia…

(3 soros-zárttükrös)
Eltaszítani akarnátok, el is üldöznétek,
De fegyvertek nem hozza az áhított eredménytek…
Eltaszítani akarnátok, el is üldöznétek.

(Senrjon trió)
Nem akarok elmenni,
Így legyilkoljátok lelkemet…
Sors mibenléte?
*
Mondom: fölöttem nincsen
Hatalma senkinek… szeretném!
Hétköznapokban?
*
Koldusként járok házban,
Nincs vagyonom, már nincsen lelkem…
Nyomorult vagyok!
*

(Kínai versformákból duó!)
{A csüe-csü négy sorból áll. Szótagszám: 7/sor. Rímképlet: Rímképlet: xaxaa}
Fegyveretek visszahull…
Támadjatok, bár vadul.
Oly’ mélyen szenvedek én…
Ha megölsz… úgy voltam én.
*
{„Vágyódás délre”: Huszonhét szótag "Yijiangnan" 3, 5, 7, 7, 5 Rímképlet = xaxaa}
Az élő
Alázat büntet!
Velem szemben alázat,
Nincs, de folyton csak kerget!
Sírba bekerget.
*

(Sedoka)
Életutamon
Csak zötykölődök, cél nincs.
Ha nincsen cél, így hová?

Életutamon
Tűzvész pusztít, ár rombol.
Sehová, percnek élek.
*

Nagy erők ellen nem lehet harcolni, mer' rám hullik…
Ki erről győzködik hittel, az hevenyül hazudik.
Mindig is átgázoltatok törve-zúzva sorsomon;
De az éjszakám, szép és szabad: szépeket álmodom!

Vecsés, 2022. január 4. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás. Íródott: alloiostrofikus versformában.

A relaxálás, szféra zenéje a csend,
Benne mi a zizzenés: effekt… ezt üzend.
Hajnalban, tán’ napsugár… zizzenés?
A csendben lehet így elmélkedés?

Forró feketekávé csöpög államon,
Hangja csak elandalít, én így álmodom…
Nem kellenek a szavak, mosollyal kiköpött frázisok,
Csak mert hasamon a feketekávé cseppek gurulók…

Majd, ha egy viharfelhő közeleg, ráborul a tájra,
Dörgés élesen csattan, csendbe belekattanva... fájva!
Villámlik, belegázol az én csend világomba,
Vége, így már elmúlt… ez már a csendem alkonya.

Vecsés, 2013. február 12. – Kustra Ferenc József

Anya! Látod, itt vagyok én is,
még most is ugyan úgy álmodok,
arról a régi szép időről,
mely a lelkemben ott ragyog.

Ahol nem volt, mi közénk álljon,
s gonosz érdek még nem honolt,
Azok az édes, régi álmok,
most is azokról álmodom.

Anya. Tudod, még most is várom,
hogy egyszer újra átölelj,
ne szólj semmit, csak karod kitárva
várj, amíg hozzád érkezem.

És én repülök, szívem kitárva,
nem lesz már ami visszatart,
hisz úgy szeretném, hogy végre egyszer
Leromboljuk a gátakat.

Anya. Félek. És féltelek téged!
Hiszen az idő oly gonosz!
Előttem sötét, ijesztő árnyak,
s vörös ruhájú démonok.

Hiába kérem, hagyjatok békén!
Had tépjem szét a gátakat!
Hiszen nélküled nincsen semmim!
S oly közel van az alkonyat!

Anya! Tudod, én most is várlak,
s magamban félve suttogom,
engedj magadhoz! Döntsd le a gátat,
amely közénk áll, hisz tudod.

Hozzád száll minden imádságom
álmatlan, borús alkonyon,
ne hagyj itt engem sötét homályban!
Szeretlek Anya! Jól tudod!

Valentin napi vallomás kedvesemnek…

Őrjítő vágyam hajt, Fruzsina,
Őrjítő vággyal találkozna.
Szeretetnek fénye,
Neked… tőlem kéne?
Ez lehetne mindkettőnk vágya.

Vágy! Vágylak elégtelenséggel.
Biz’! Hiányzol fölségességgel.
Ó, egyek lehetnénk,
Ezt együtt éreznénk.
Lelkünk tele lenne szépséggel.

Álmodom: tartasz karjaidban.
Álmodom: pezsgek a vágyadban.
Idő lelassulna…
Idő befogadna.
Ó, ha megjelennék álmodban.

Vecsés, 2021. május 2. – Kustra Ferenc József – íródott: Valentin napra, romantikus LIMERIK csokorban.

Mikor ébren vagyok,
tudom, mert ébren vagyok.
Ám mikor álmodom,
nem tudom, mert alszom.

Olykor álmomban megteszem,
mit nappal talán nem merek.
Máskor gonoszul gúzsba köt,
s hírtelen csatakosan riadok fel.

Álom? Furcsa, de talán mégis,
álmomban is tudatomnál maradok,
mert különben, örökké tartana,
e tudattalannak hitt ingatag álom.

Néhanap az ébredés oly sejtelmes,
mint pára, a hűs hajnali folyó felett.
Vagy félelemtől remegve eszmélek,
mint fa, melyet villám tör derékba.

Ébrenlét. Mikor ébren vagyok,
sorsom a kezemben tartom. Tudom.
Tehetem, mit álmomban nem tudok.
De van, hogy ébren álmodom.

A vén eperfa hűvösében merengek épp.
Köröttem, piheg az augusztusi csend.
Fölöttem levelek táncolnak a szélben.
Gondolatom madárként repdes a széllel.

Mily különösek is vagyunk mi emberek.
Néha könnyedén feledjük a jót és szépet,
Közben hátunkon cipeljük az ellenséget.
Hisszük, hozzánk az élet oly kegyetlen.

Mindenkinél jő majd egy nap,
mikor nem tud feledni már,
és emlékezni sem talán.
Jóllehet, változtatni akkor,
semmin se tud senki sem már.