Mennyire másak a májusi esték,
amikor gyúlnak a csillagok,
megannyi apró fényes kis pontban,
s a Göncöl szekér is úgy ragyog.

Mennyire más, mikor csillagok fénye
kísér végig az utadon,
mint mikor borongós, sötét az este,
s nincs csillag, amely rád ragyog.

Csak az utcai lámpa világít,
de a levegő oly hideg,
hűvös szelével fújja az arcod,
amelytől fázol, s megremegsz.

Olyankor jó a karodba bújni,
hogy felmelegítsd a testemet,
s érezni minden lélegzetednél,
mennyire vágysz rá, hogy szeress.

Olyankor mindig más vagyok én is.
Annyira jó, mikor átölelsz!
Tudod, olyankor bús vagyok én is,
s nem vágyom másra, csak szeress.

Most még nem érted, de eljön majd az óra,
hogy elköltözöm, hol nem fáj semmi sem,
valami különös árnyékvilágba,
ahol már minden, minden idegen.
Talán majd írok, mielőtt elmennék
könnyek között egy búcsúlevelet,
s hogy lesz- e majd időm elköszönni tőled,
Ki tudja még? De addig bármi lesz:
minden ízemmel szeretni foglak,
s aranyló betűkkel írom a neved
szívem mélyére gyöngybetűkkel róva,
mint a legszentebb, legdrágább nevet.
S ha majd rátalálsz a gyűrött papirosra,
amelyen könnyem pacát képezett,
jusson eszedbe: nem volt olyan óra,
nem volt olyan perc, hogy ne szeresselek.
Talán akkor már mindent másképp látsz majd,
s megérted végre mennyi szeretet
áradt belőlem olyan féltve hozzád,
minden napon, és minden éjjelen.
Azok a betűk majd úgy szólnak hozzád,
mint egy távoli, bűvös üzenet,
amelyen nem fogott az idő múlása,
s felszínre hozza a szép emlékeket.
Akkor fogod majd elhinni végre,
hogy nem volt, és nem lesz soha senki sem,
ki szívének utolsó dobbanásáig
miattad aggódott, téged szeretett.

Tétova éjjelek megtestesült álma,
melyeknek száma már szinte végtelen,
színessé tették annyi éjszakámat,
de reggelre már csak puszta képzelet.

Olyan jó lenne emlékezni rájuk,
de messzire tűnnek, mire ébredek,
s nem marad más, csak halomba hullt álom,
melyre már alig emlékezem.

Mint ifjú koromra, melyben annyi álom
terített elém színes képeket,
mégis kifakult. Szürke por takarja,
s már csak álmaimban emlékezem.

Akkor még mindent más színben láttam,
s azt hittem, talán el is érhetem,
de eltűntek, mint a szappanbuborékok,
mit a levegőbe eregetek.

Ma már nincsenek rózsaszínű álmok,
tétova éjjelek, minden elveszett,
most oly mélyen, szinte álom nélkül alszom,
s néha félek: már fel sem ébredek.

Amikor tűző nap hevében valami árnyékot kapok,
olyankor én is úgy érzem, hogy lesznek holnapok.
Amikor meleg van, és szellő simít a vállamon,
olyankor én is szebb világról álmodom.

Amikor enyhe őszi szellő simít az arcomon,
s egy fuvallattól érzem, hogy milyen friss vagyok,
amikor színes levelek közt térdig gázolok,
olyankor úgy érzem, hogy boldogabb vagyok.

Amikor hűvös téli éjjel melegről álmodom,
s a tűz nyalábja lángot fest az arcomon,
amikor megfájdult szívekbe valami reményt adhatok,
olyankor úgy érzem, hogy sokkal jobb vagyok.


Amikor árnyékos ligetben sétálok veled,
olyankor úgy érzem, hogy van még őszinte szerelem,
amikor két szemedben látom, hogy mennyi félelem


van, mely téged aggaszt, s értem reszketel,
Amikor fáradt homlokodra egy csókot adhatok,
olyankor én is sokkal boldogabb vagyok.

Arcodra rajzolnám a nyár minden színét,
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.

A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.

Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.

Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.

Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.