(Bokorrímes)
Ígérd meg nekem, majd akkor, ha már neked nem leszek,
Időben figyelsz, mert közeledik a Mindenszentek,
Síromra nem vásárolsz-emelsz jó nagy virághegyet.
Kérlek, gyertya sem kell sokkal több csak egy… ez eleget.

Kérlek, hogy elegánsan szolid legyen az emlékezés,
Az igy méltó lesz hozzám… ez legyen neked írott végzés.
Aztán meg elég, ha színes vadvirág nyílik síromon,
Majd takarja be hó, az legyen szűzi fehér, síromon.

Kérlek, könnyeket se ejts értem, mi lenne az értelme,
Ha meg haragszol a megbocsátásodnak sincs lényege...
Kérlek, addig mond el a szíved búját… ami őt bántja,
Még azelőtt, mielőtt síromon lobban gyertya lángja.

Ha van szerinted is ragyogásom, azt ne homályosíts el,
Dehogy is kell versenyezned a sokféle sír díszítőkkel.
Ezektől biz’ nekem nem lesz könnyebb… rajtam levő föld,
A sok virág csak elhervad… sorsa, legyen bár fű-zöld.
*
(HIQ)
Emlékezz
Örökre inkább…
Szíved győz!

Vecsés, 2024. szeptember 29. – Kustra Ferenc József- íródott: Tóth Enikő (Teni) poétatársam „Ígérd meg” c. verse átirataként, a szerző engedélyével.

Bodzák tenyerén
E tájba kapaszkodom akácgyökérrel:
mézajkú virágai illatává bódulok
termő humuszába hullatom magam
lombot bontok csemetéiben
és a suhanó évtizedek alatt
diófává terebélyesedem…
Itt lobogtatom pislogó lánghitem
jövőt látó gyermekszemekben
Akácgyökérrel kapaszkodom e tájba
míg döfnek gledíciatüske – szavakkal
küzdök fenyőtörzs – akarattal
mert szívemre boltozódott már
a Nyírség éneklő ege
Ha lélekeső zápora áztatja arcom
megtartó kézfogások simítják tenyerem
s felemelik fejem a jegenyék
Bár kifordulnak rezgőnyár – levelek
ezüst fonákot mutogatva
e változást lebbentő szélben
és sündörögnek napraforgó - fejjel…
ide kapaszkodom akácgyökérrel
Vágtató emlékek istrángjait tartva
nyerít vissza lovam a Szamos partra
mint hazatért fecske
felcsippentem a szamosszegi sarat
s fészkemhez ragasztom
a bánatporos ereszemen
hogy el ne szakadjak soha tőle
hozzátapaszt fűszál-szeretetem
Fejfa – láncok kötözik hűségem
Szalka porához is
s egy kézen-fogott nemzedék
marasztaló tekintete
Mosolyok kötözik meg
az új ajtókért kinyúló kezem
s a botladozó lábam elé
térdelő kérdésekre
nincs feleletem
Maradok hát, begyökereztem
Itt csorduljon le ajkamról
az utolsó ének-zeném
itt ringatózzak örök álomba
az integető bodzák
kitárt tenyerén

Az ősz társalkodónője…

Ködbe burkoló
Időjárás érkezett!
Bundák, vastagok.
*
Korhadt faágon,
Újra lóg, köd fergeteg.
Hívatlan vendég.
*
Ólmos köd terül
Didergő tájra, fájón.
Fázik a szélcsend.
*
Hulló falevél.
Fázósan ködös éjjel.
Hűsek nappalok.
*
Félholt falevél
Szelek szárnyán utazik.
Ködtakarót kap.
*
Sárga falevél
Mosolyogva hullik le.
Ködben is leér.
*
Magányképletben
Látszhatna, árva kóró.
Ködben nem látni.
*
Hegytetőn, öreg
Tölgy büszkén áll a vártán.
Ködben, nem látszik.
*
Hegyre vivő út,
Ködfoltokkal tarkított.
Nagy csúszásveszély.
*
Bágyadt a napfény,
Mint idő ködlámpása.
Besötétedik.
*
Sötét éj, fátylat
Borít a természetre.
Köd is besegít.
*
Didergő hajnal…
Madártrillázásra kel.
Ködtől nem látni.

Vecsés, 2016. december 3. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokorban.

Mennyire másak a májusi esték,
amikor gyúlnak a csillagok,
megannyi apró fényes kis pontban,
s a Göncöl szekér is úgy ragyog.

Mennyire más, mikor csillagok fénye
kísér végig az utadon,
mint mikor borongós, sötét az este,
s nincs csillag, amely rád ragyog.

Csak az utcai lámpa világít,
de a levegő oly hideg,
hűvös szelével fújja az arcod,
amelytől fázol, s megremegsz.

Olyankor jó a karodba bújni,
hogy felmelegítsd a testemet,
s érezni minden lélegzetednél,
mennyire vágysz rá, hogy szeress.

Olyankor mindig más vagyok én is.
Annyira jó, mikor átölelsz!
Tudod, olyankor bús vagyok én is,
s nem vágyom másra, csak szeress.

Most még nem érted, de eljön majd az óra,
hogy elköltözöm, hol nem fáj semmi sem,
valami különös árnyékvilágba,
ahol már minden, minden idegen.
Talán majd írok, mielőtt elmennék
könnyek között egy búcsúlevelet,
s hogy lesz- e majd időm elköszönni tőled,
Ki tudja még? De addig bármi lesz:
minden ízemmel szeretni foglak,
s aranyló betűkkel írom a neved
szívem mélyére gyöngybetűkkel róva,
mint a legszentebb, legdrágább nevet.
S ha majd rátalálsz a gyűrött papirosra,
amelyen könnyem pacát képezett,
jusson eszedbe: nem volt olyan óra,
nem volt olyan perc, hogy ne szeresselek.
Talán akkor már mindent másképp látsz majd,
s megérted végre mennyi szeretet
áradt belőlem olyan féltve hozzád,
minden napon, és minden éjjelen.
Azok a betűk majd úgy szólnak hozzád,
mint egy távoli, bűvös üzenet,
amelyen nem fogott az idő múlása,
s felszínre hozza a szép emlékeket.
Akkor fogod majd elhinni végre,
hogy nem volt, és nem lesz soha senki sem,
ki szívének utolsó dobbanásáig
miattad aggódott, téged szeretett.