(végső emlék a feledhetőnek)

Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.

Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.

A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.

Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.

És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.

A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.

Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -

Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...

Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.

Pest-Buda 2013-2026.

Mindenkinek szüksége van
egy őszinte segítő kézre,
s hogy valaki azt súgja neki,
hogy megérti: és megérte.

Mindenkinek kell valaki,
hogy néhanap mellette álljon,
még ha pusztán lélekben is,
de kérő keze: rátaláljon.
Egy meleg hang akár egy kéz,
a magányban olykor jó lenne,
hogy fájó, rémült lelkünket,
testetlenül is: átölelje.

Mert elkél a bátorítás
annak is,ki látszatra erős,
mert szerető gyengék nélkül,
céltalanná válik minden hős.
Mindenkinek hinnie kell
önmagában s mindenki másban.
Mindenkinek kell a remény,
egy szebb és élhetőbb világban.

Mert neked is szükséged lesz
egy őszinte, segítő kézre,
aki füledbe súgja majd,
hogy röpke életed: megérte.

Pest-Buda 2016. augusztus 31.

Nem születtem én ökörnek,
Apám szilaj büszke Bika vala,
Magam is az lehettem volna,
De megszakadt családunk vérvonala.
Éles késsel lefokoztak.
Tinóvá faragott a gonosz gazda,
S tehenek szemében, mint hím,
Végleg ki lettem szavazva.

Így lettem felnőttként Ökör.
Szép kerekre hizlaltak ekkor,
Fejemre nehéz jármot tettek,
És ezzel véget ért a gyerekkor.
Szekér elé kötve tengettem
Bús igás-marha életem javát,
Öregkoromra, most göbölyként,
Ez végső utam, elhagyva a tanyát.

Most sem Én választhatok végül,
Cipő leszek, vagy nadrágszíj talán,
Jól elverem, vagy megrúgom a gazda fiát:
Könyörtelen leszek, mint jó atyám!

Budatétény 2024.03.01.

Furcsa látomásból riadtam fel éjjel,
Egy vesszősöprű volt fenn az égen.
S az Úr ledobta őt közénk „Játszani”,
A sok mocskot mind-mind eltakarítani!

Össze is sepert pármilliónyi embert,
Politikust, tolvajt, más egyéb gazembert.
Kampec lett a sok zsebesnek, lotyónak,
Mindenféle költőknek, papírpusztítónak.

Csak a papok maradtak meg egyedül,
S most unatkoznak; de istentelenül.
Mert mit ér a sok teológia és elmormolt ima,
Ha nincs bűn, bűnös, és nincs kiért szólnia?

Budatétény, 2025. január 1.

(Bródy János tiszteletére)

Csend járja be e valaha szent földet,
sunyítón néma kushadás és átok,
Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:
gazul gyűlölködő hamis-királyok!

Önmagatok képzelte trónon ülve
e nép nevében ítéletet mondtok,
és hatalmatoktól megrészegülve
dobtok nékik némi hústalan koncot.

Közben dicsőítő dalnokra vártok,
nyálasan magasztaló hamis szóra,
de dalos lelkeket már nem találtok,
mert mind kihaltak: akárcsak a nóta.

Kik rég oly víg-bátorsággal daloltak,
mára a gyávaság lett sovány létük,
mert családjukért földig alázkodtak:
netán dicstelen elmúlás lett bérük.

Mert a szolgaság a lélek börtöne,
s a láncot a költő nehezen tűri,
halott lenne Ő akkor is, ha élne,
hiszen a dalok hiánya: legyűri.

És mégis akad oly dalnok, ki feláll!
Habár ráncos keze tán kortól reszket,
ütött-kopott lantját megfogva kiáll -
Ő, aki többé már semmit sem veszthet.

Egy agg, sápatag arcú rímfaragó,
ki a gyenge testben is erős lélek,
elcsukló hangja reszketeg és fakó,
s ott fenn: a hatalmasok mégis félnek.

Irtóznak hallani a régi lantot,
mert hangja ma sem hamis, hanem tiszta,
rémülten látják az ismerős lantost,
ahogy a nép ma is dalait issza.

- Ébredjetek fel mind, Ti szabad-lelkek!
Üres a trón, már nem ül rajta senki! -
Fátyolos hangján olykor halk az ének,
ám sorait szabadság szele lengi.

S szűkölnek bújva a gazok kutyái,
amint felébrednek a lelkek sorra,
minden egyes strófa új ostorcsapás
a szemfényvesztő, hazug árulókra.

Mert nem lehet király ott a gyűlölet,
hol nem hisz benne többé soha senki!
És sorra emelkednek fel a fejek,
ahogy dalát egy ország visszazengi.