Földre tüsszent bágyadt felhő,
Fejem védi az esernyő,
De a szél is prüszköl vele,
Nedves lett a hátam fele.
Loccsan a csepp, szerte fröccsen,
A kátyuból könnyen löttyen.

Égnek leve pancsol, kopog,
Csatornákból szinte csobog.
Bár esernyőm fejem védte,
Víz a gúnyám térdig érte.
Mire utam végig jártam
Esernyőmmel bőrig áztam.

Fáradt, élettől barázdált homlokát,
Véste hosszú-hosszú éveken át
Munkához való kedve, becsülete;
Nehéz élete nem maradt elrejtve.

Minden könnycsepp, mely legördült rajta,
Néha olyan volt, mint a megáradt Rajna.
De ő csak éjjel, mikor senki sem látta,
Meggörnyedt izmos, erős, széles háta.

Egy könnycsepp áztatta lefelé arcát,
Feltöltötte az élet véste barázdát.
Ő hátrahagyta szegényes faházát,
Magányosan folytatta szélmalomharcát.

Amit nem tudott legyőzni soha,
Érezte, sorsa hiába mostoha.
Hiába tudta, legfőbb erénye:
Soha foltot nem látott becsülete.

És mégis, magát legyőzöttnek érzi,
Ezt az emléket hiába féltve meséli.
Türelme határát nemsoká eléri;
Miért lett a világ ilyen,? Sehogy sem érti.

Néma csend honol a temető felett,
s megannyi fájdalom és szenvedés
virágos sírok között, egy-egy elfeledett
s kigyúló mécsesek közt az emlékezés.

Halottak napján a gyász ünnepel,
a sárga krizantémok fojtó szaga,
fejfák útján gyász-sereg menetel
az ősszel nyugvó csillagok alatt.

A temető elhanyagolt részében,
Tövisbokrok között;
Elhagyott sírhalom rejtőzik,
Néma jel: elfeledve örzik.

rég meg sem pucolták,
Nincs ott kivert ösvény.
Itt maradt, elhagyták,
Pedig nem volt fösvény.

Ő óvta számunkra meg a szabadságot,
Vérétől e drága föld egy része is elázott.
Nem féltek társai, mind melléje álltak,
Ők védték meg nekünk szeretett Hazánkat.

De ő mégis itt van, elfeledve, csendben,
Elhanyagolt részen, kicsiny temetőben.
Társai is ott vannak, mellette, sorban
Elrejtve mindentől, egy Bukszusbokorban.

Egy sötét erdő mélyén ered,
Összegyűjt sok apró eret.
Így nő, duzzad, folyik, terjed,
Virágzik benne az élet.

Kettészeli Európát,
Látnod kell e hosszú csodát.
Átfolyik a magyar pusztán,
Arra akar folyni talán.

De a legszebb, hidd el nekem,
Ott pompázik, úgy szeretem:
A torkolata, lent a Delta,
Az egy álomszerű csoda.

A Deltában él ezer állat,
Szellő mozgatja a nádat.
Itt a Duna három ága,
Lett az élet meleg ágya.

Ide siet minden csepje,
Arra vágyik, hogy elérje,
Beleérjen a tengerbe,
S egyszer talán újrakezdje.