Szeretlek kedvesem ezt elmondtam vagy százszor,
de olyan jó kimondani ,hogy elmondom még párszor.
Szeretlek édes és Most jól figyelj szavamra:
Esküszöm, hogy soha-SOHA nem hagylak magadra!
Szükségem van rád kicsim és tudom rám is neked,
imádom ha mellettem vagy s köszönöm, hogy
szeretsz!
Hiányzol nagyon a hangod , ahogyan nevetsz,
remélem, hogy minél hamarabb mellettem lehetsz.
Szeretnék minden percben csakis veled lenni,
érted képes vagyok, hidd el nekem, akármit megtenni!
Szeretlek és tudom jól, hogy sűrűn mondom neked,
de csak azért mondom ennyiszer, hogy soha el ne feledd.
Hiányzol cica és ha végre újra látlak,
bebizonyítom neked, hogy mennyire
IMÁDLAK!

Ez a versem kicsit más, mint a többi,
erről az emberről is lehet mit írni.
Már hajnal ötkor felkel,
kicsit még álmos,de kit érdekel.

El is indul a munkába elég kábán,
néznek is rá az emberek furán.
Beér a munkahelyre,köszön halkan.
Éjszakás társa épp hogy meghallja.

Átveszi az osztályt,és a betegeket,
Látott ő már ilyet,nem egyet,de rengeteget.
Eteti,itatja,ápolja az elesetteket,
dolgozik is nem is keveset.

Az emberek őt nagyon szeretik,
A fáradtságot ő nem is ismeri.
Lassan letelik a műszakja,
de a munkát otthon se hagyja abba.

Lassan lépeget az utcán,
Kérdezik is a szomszédok:Ki is ez a lány?
Ő is csak egy ember,mint más.
Ha ő ápol,nem érhet csalódás.

Otthon is keményen tevékenykedik,
hogy hogy bírja,mások nem is érték.
És hogy miért lettem én is ápolónő?
Talán mert kemény lelkemnek ez ad erőt.

Ó, de nehéz bölcsnek lenni,
fájót, ártót elengedni,
maradni a szeretetben,
lenni EGYSÉGBEN az EGY-ben!

Ó, de nehéz mosolyogni,
az EGO-val harcot vívni,
mikor sötét kezében kard,
s szítja tüzet és a vihart!

Ó, de nehéz e világunk,
anyaggá lett valóságunk,
hol békétlenség alapja
embereket ostorozza!

Ó, de nehéz csak szeretni,
ha bántanak megölelni,
felnőtt korban gyermek lenni,
bántó tettet jóvá tenni!

Ó, de nehéz boldog lenni,
boldogságban megpihenni,
a félelmet eltemetni,
embert Istenként szeretni!

Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál - ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője...
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz? ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja?
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!

(A verset egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt idős férfi írta. Fordította: Barsi Boglárka)

Rég volt,amikor megszülettem,
és a rideg élet felnevelt.
De mégis hogy,milyen áron?
Már nem tudom,de nem is bánom.
Eddig voltam szép,és jó,
ravasz,öszinte és hazudozó.
De felnőttem,bár örök gyerek maradok,
a szívembe vagy épp a lelkembe,már magam sem tudom.
Bár voltam fennt,és nagyon mélyen lennt,
mégis sokat jelentett nekem minden másodperc.
Komor,mégis tüzes,és illatos,
a finom rózsillatát az orromba is érzem,
és tudom,akármi is lesz velem,már el nem vérzem.