Szelíden hívj,és szelíden szólj hozzám,
nem bírom már ha bántanak,
szelíden kérj ha szeretnél bármit,
ne töröld belém sáros lábadat!

Nem hívtalak,és nem is kértem tőled
hogy jöjj közel,vagy mellettem maradj,
magadtól jöttél,te akartál látni,
de ha már itt vagy,tiszteletet adj!

Nem vagyok gőgös megbecsülök bárkit,
aki számomra tiszteletet ad,
lehetsz koldus és lehetsz király is,
de durva szóra ne nyisd ajkadat!

Szeress vagy gyűlölj!Nem számít nékem!
de ha már gyűlölsz tedd azt csendesen!
Ki emberként született erre a földre
joggal várják hogy ember is legyen!

Hiába ölelsz,hűvösek az esték
hidegebbek már a hajnalok,
hiába szólsz már oly szelíden hozzám,
érintésedtől szinte megfagyok.

Hiába próbálsz jóvátenni bármit,
feledni nem tudom ,bárhogy akarom,
megbocsájtottam minden egyes bűnöd,
de elfeledni már sohasem tudom.

Mellettem voltál tűző napsütésben,
hajadban láttam a sárguló kalászt,
két karodban a nyárfa ölelését,
mit elvitt egy viharos nyári délután.

Hirtelen jöttél mint egy nyári zápor,
s viharként tépted szét minden álmomat,
s most ,amikor már feledni tudnálak,
most tőlem szeretnéd holnapjaidat?

Menj vissza oda ,hol eddig boldog voltál,
hisz velem boldog már nem lehetsz soha!
Menj oda,hol még lágyabbak az esték,
nálam már nem vár csak hűvös éjszaka!

Ha szeretsz, nem számít semmi,
ha szeretsz,én melletted leszek,
hiába tesznek,vagy mondanak bármit,
én megtört szívvel is csak érted létezem.

Ha szeretsz, én megbocsájtok mindent,
felejtsük el a fájó tegnapot,
zúgó orkánként messzire söpörve
mielőtt végleg mindent itt hagyok.

Ha szeretsz ,most fogadj el engem,
amíg még melletted vagyok,
ne vívj harcot a száguldó idővel!
Ki tudja még, hogy lesz e holnapod?

Oly régen élek ezen a tájon
azt hittem mindig itt leszek,
hányszor félretoltak,hányszor félreálltam,
de mégsem hittem hogy végleg elmegyek.

Oly régen élek ezen a tájon
itt születtem,és itt voltam gyerek,
ó mennyi emlék,mennyi édes álom,
melyet feledni nem tudok sosem.

Oly régen élek ezen a tájon,
s most fájó szívvel mégis elmegyek,
magamban temetve minden régi álmot,
s nem viszek mást, csak emlékeimet.

Anya! Az arcod oly forró most,
láz rózsák gyúlnak arcodon,
nem szólsz,csak ott fekszel némán,
s én önmagamat vádolom.

Ha néha-néha rossz voltam hozzád
arcodba temetted két kezed,
nem szóltál semmit,elfordultál,
hogy ne lássam hulló könnyedet!

Anya hidd el,már rég megbántam
hogy nem fogadtam szót teneked,
nem hittem néked,hiába intettél,
míg nem gyűltek felettem sötét fellegek!

Megbántam százszor,de már késő!
S hogy neked is fáj, azt jól tudom!
S hogy mellettem vagy mindenáron,
meghálálni sosem tudom.

Anya kérlek, ne hagyj itt engem!
Ezentúl hallgatok reád!
Hisz te vagy az egyetlen a földön,
ki szeret,és mindent megbocsájt!