Mindenki más és, másként érez,
másképp szövi az álmait,
mégis: mindenki szerelemről,
boldog jövőről álmodik.

Mindenki vágyik valami újra,
mely megszépíti az életét,
hallgatni, s néha megcsodálni,
mit a természet tár elé.

Mindenki vágyik nyugalomra,
csöndre, amelyik úgy beszél,
hogy szavak nélkül is meghall mindent,
s meggyötört lelke újra él.

Mindenki próbál boldog lenni
rendbe tenni az életét,
s mégis, mindenhol gátak vannak,
melyet a balsors tár elé.

És mégis: nem szabad félni,
haladni kell a cél felé,
újult erővel, izzó tűzzel,
s hinni kell azt, hogy van remény.

Ötvenen túl már másképpen látod
másképpen éled az életed,
sok minden van, mit másképpen tennél,
sok mindent bánsz, hogy vége lett.
Másképpen érzed a szíved dobbanását,
másképpen látod a színeket,
másképpen csendül a hang a füledben,
halkabban hallod a lényeget.
Ötvenen túl már megéltél annyi
szépséget, boldog életet,
és ami rossz volt, próbálod feledni,
de sok minden van, mit nem lehet.
Annyira más lesz körötted minden,
hiszen már te is más leszel,
régi szépséged, karcsú lényed
mára már csupán emlékezet.
Mégse bánj semmit! Nem tudod mért volt,
oka van annak, hogy így lehet,
sorsod könyvében rég meg volt írva.
Örülj annak, hogy itt lehetsz.
Ötvenen túl is van miért élned,
ugyanúgy látod a kék eget,
annyi minden van, mi még rád várhat,
ne bánd az elmúlt éveket.
Örülnöd kell, minden apró csodának
melyet a sors még rejteget,
Hogy legyen majd mire emlékezned,
mikor már te is vén leszel.

Veled vágyom a szürkülő alkony
lenyugvó csöndes moraját,
veled vágyom a holdfényes estét,
mely fényével hinti be szobám.

Veled vágyom a táguló csöndet,
mely átölel, s magába zár,
az esti sötétség rejtett nyugalmát,
mely belőled áramlik át.

Veled vágyom az éjszaka álmát,
mely fátyolként teríti rám
csöndes nyugalmát, s hűs kezével
simítva lágy csókot ád.

Veled vágyom a virradó hajnalt,
mely elém tár ezer csodát,
elűzve tőlem minden kételyt,
amely a lelkembe váj.

Veled vágyom a földi létet,
a jövőt, az alkonyodást,
csak szeress. Nem kérek többet.
Elég, ha karodba zársz.

Szüreti díszek színvarázsa
mely annyi szépséget rejteget,
szinte hívóan kacsintgatnak
a megérett szőlőszemek.
Felfűzött fürtök sokasága
szinte hívóan integet,
nem is tudok már ellenállni,
bár egy csőszlegény integet.
Még is lopok. Tavaly is így volt,
s tudtam: hiába integet,
csak egy perc volt, míg észrevettem,
s maskarás tollas kergetett.
És én szaladtam tollban úszva,
hajam hirtelen tele lett
sűrű, lefejtett buzogánnyal,
míg más boldogan nevetett.
Mégis jó volt, se nekem megérte
kifizetni az összeget,
amely egy fürtnek volt az ára,
hiszen a móka éltetett.
Minden szép volt, akárcsak most is.
Felcicomázott szekerek,
csőszlányok, fiúk sokasága,
mely a szekérről integet.
Népviseletbe öltözött minden.
A szekéren ülő gyerekek,
gyöngyös pártás kis csőszleányok,
s most a régmúltra emlékezek.
Tollas kalapos lovas legények
alattuk díszes bőrnyereg,
fa ostorukkal csattogtatnak,
s úgy élvezik a gyermekek.
Jókedv, kacagás száll a szélben,
olyan jó nézni titeket!
Hiszen ilyenkor összegyűlnek
pár órára az emberek.
Milyen jó lenne gyakrabban látni,
hogy boldogok még az emberek,
arcukon nevetés pírja látszik,
messzire űzve a könnyeket.
Gyakrabban kéne összegyűlni,
hiszen e pompás rengeteg,
messzire sodor minden bút, bajt,
s jókedvet áraszt százfele.
Én csak azt kérem most a sorstól,
adjon jólétet, kenyeret,
hogy örülni tudjunk minden szépnek,
melyet a sors még rejteget.
legyetek jók, és boldogok most,
és ha jövőre itt leszek,
látni szeretném minden arcon,
milyen boldog, és elégedett!

Félig van a tele,
Vagy fele a tele?

Pohár lehet-e félig, úgy, hogy közben ez tele?
Vagy lehet-e a fele és ezzel közben tele?
Netán úgy néz ki a tele fele,
Hogy félig sincsen az, nemhogy tele?

Jó érzés-e beleinni, ha nincsen tele,
Mert a feléhez olyan közel a feneke?
Ha itóka kezd fogyni, kevesebbedik a fele,
Így még jobban ellehetetlenedik, hogy az tele.

Mi a megoldás, hogy több legyen a fele,
Ha egyszer már nekünk nem töltötték tele?
Lehet, udvarias, ezért nem töltötte tele,
De, hogyan igyunk jót, ha még sincs meg, ami fele?

Miért jó az, ha a poharunk nincsen tele
És ha lecentizzük, akkor is csak a fele?
Koccinthatunk-e, ha ivóedényünk nincs tele,
Biztos-e, hogy így közben nem löttyen ki a fele?

Legyen akár-bár
Fél bögre kakaó, mi kihűlt már,
A fele, akkor sincsen tele, ha varjú mondja, kár.

Ha félig van, nekem talán már nem is kell!
De a felsejét, innen ki csaklizta el?

Embernek, milyen az élete, ha tudja, csak a fele…
Ember, teljes életet érdemelné, mi az egésze…
De sok embernek nincsen meg… tán az alig kis fele se.

Mindenkinek járhatna, fele fölötti tele,
De az élet mocskos, csak nagy ritkán tölti tele.
Ja! Hajléktalannak hová lett az alsó fele?

Bajos, ha az életbögre nincsen tele,
Ráadásul a füle is régen tört le...
Ez az út vezet menetelve… semmibe.

Ember élete ki van teljesedve?
Vagy bánat-poénból van lefelezve?
Nos, ez így, akkor mi? Meddig van tele?

A részeg már a nyolcadik felesnél mondja: „ezt is tele”!
Nem érdekli, ha piától lassan kiég a bele fele…
Ez, mit tesz nem élete remeke… Életpohara tele?

Az élet fele, bíz' nem a tele,
De a végét mikor töltik bele?
Nem is tudjuk… ezt tudni kellene?

Zűrzavaros bizonytalanságot hozhat a félig tele életbögre.
A nagyon hiányzó másik fél lehetne az élet vezérlő eleme…
Kiteljesedett, jó élet lenne jó mindenkinek… bizony ez kellene.

Vecsés, 2015. november 14. – Kustra Ferenc József