Idő 
Értékelés 
Értékelés Látom, már nagyon poshadt a megjárt utam pora,
Visszanézek, penészvirágok kinyíltak sorra…
Napsugár az úton, árnyékát híven követem,
Követelem, hogy saját árnyékom követhessem.
Megyek én rendíthetetlenül, csak előre,
De nem tudom, hogy lesz a vége, leszek pőre?
Közben eszembe jutnak a múlt dolgai, rágódok,
Előttem az élet, megyek is… majd bénán halódok…
Élet elképzelhetetlenül durva,
Előttem az utam is tiszta dudva…
Széttaposom én, rúgom, az úti-göröngyöt
És nem fogom úgy kezelni, mint úti gyöngyöt.
Láttam már én olyat, hogy az árokparton göröngyöt ütött el expressz játékvonat,
Pedig pöre kocsiján, lekötözve vitte a régmúltból az emlékkacatokat.
Aztán expressz ment tovább, sorra küzdötte le a múltnapokat, totemoszlopokat.
Az utamon a lábam előtt hevert az élet?
Hogy én is legyek vele, miért-senki nem kérlelt?
Bánatosan siratom életem, mint egyszerű halandó.
Sorsomra nem nyom bélyeget semmilyen nyekergő nótaszó!
Nem boldog a kétségem, de keserű, mint, egy éhes keselyű,
Édesben reménykedtem, de a számban, még a méz is keserű.
Csak úgy osontam komótosan az ismerős utakon,
Gondolatokat szétdobálva túladtam… meguntakon…
Ott hevertek a nekem már kacattá vált gondolatok,
Mert minek, ha már nem használtak lét-benső fondorlatok?
Végül is, mindegy is, hogy mit is teszünk,
Földi lét rövid, így éljük életünk…
Őszbe fordult már a lyukacsos utam, amelyen járok.
Elvetett gondolataimmal, már tele van az árok!
Megfigyeltem, egyenes úton is botladozó a lábunk,
És tetszik vagy sem, mi vagyunk a saját marionett bábunk…
És mint neki a madzagon, pontosan annyit ér az álmunk.
Régen érzem, már nagyon szétmálló az én utam pora,
Ahogy visszanézek, szép penészvirágok kinyílt sora…
Napsugár sincs már, az árnyékát gondolatban követem,
Kérem, hogy még kicsit a saját árnyékom követhessem…
Vecsés, 2016. február 6. – Kustra Ferenc József
Visszanézek, penészvirágok kinyíltak sorra…
Napsugár az úton, árnyékát híven követem,
Követelem, hogy saját árnyékom követhessem.
Megyek én rendíthetetlenül, csak előre,
De nem tudom, hogy lesz a vége, leszek pőre?
Közben eszembe jutnak a múlt dolgai, rágódok,
Előttem az élet, megyek is… majd bénán halódok…
Élet elképzelhetetlenül durva,
Előttem az utam is tiszta dudva…
Széttaposom én, rúgom, az úti-göröngyöt
És nem fogom úgy kezelni, mint úti gyöngyöt.
Láttam már én olyat, hogy az árokparton göröngyöt ütött el expressz játékvonat,
Pedig pöre kocsiján, lekötözve vitte a régmúltból az emlékkacatokat.
Aztán expressz ment tovább, sorra küzdötte le a múltnapokat, totemoszlopokat.
Az utamon a lábam előtt hevert az élet?
Hogy én is legyek vele, miért-senki nem kérlelt?
Bánatosan siratom életem, mint egyszerű halandó.
Sorsomra nem nyom bélyeget semmilyen nyekergő nótaszó!
Nem boldog a kétségem, de keserű, mint, egy éhes keselyű,
Édesben reménykedtem, de a számban, még a méz is keserű.
Csak úgy osontam komótosan az ismerős utakon,
Gondolatokat szétdobálva túladtam… meguntakon…
Ott hevertek a nekem már kacattá vált gondolatok,
Mert minek, ha már nem használtak lét-benső fondorlatok?
Végül is, mindegy is, hogy mit is teszünk,
Földi lét rövid, így éljük életünk…
Őszbe fordult már a lyukacsos utam, amelyen járok.
Elvetett gondolataimmal, már tele van az árok!
Megfigyeltem, egyenes úton is botladozó a lábunk,
És tetszik vagy sem, mi vagyunk a saját marionett bábunk…
És mint neki a madzagon, pontosan annyit ér az álmunk.
Régen érzem, már nagyon szétmálló az én utam pora,
Ahogy visszanézek, szép penészvirágok kinyílt sora…
Napsugár sincs már, az árnyékát gondolatban követem,
Kérem, hogy még kicsit a saját árnyékom követhessem…
Vecsés, 2016. február 6. – Kustra Ferenc József
(HIQ)
Az élet,
Apró pillanat!
Semmiség!
Oly’ rövid.
De, elhantolás…
Misemség.
Életem,
Jó-rossz gyűjtője.
Nem volt jóm!
*
(senrjú)
Kevés szerencse,
Pár egyezésem… enyész.
Ó, pechem… jelen!
Pech, gnóm dühöngő!
Mért’ haragszik rám? Ki ő?
Ez bizony őrült…
Nem várt egyezés
Nem segített! Szerencsém?
Summa summárum…
*
(Apeva)
Az
Percek
Kreálók!
Nekem, igy nem,
Segítettek… Mit?
A
Ritka
dolgokban,
Mi sem volt jó.
Magányomban… Mit?
Sok
Mondat
Súlytalan…
Pech segített…
Na! Mindent? Amit…
Vecsés, 2022. február. 2. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában önéletrajzi írásként és Afanaszij Fet: „Az élet” c. verse, mint ötletmű alapján. [Fordította; Szöllösi Dávid műfordító]
Az élet,
Apró pillanat!
Semmiség!
Oly’ rövid.
De, elhantolás…
Misemség.
Életem,
Jó-rossz gyűjtője.
Nem volt jóm!
*
(senrjú)
Kevés szerencse,
Pár egyezésem… enyész.
Ó, pechem… jelen!
Pech, gnóm dühöngő!
Mért’ haragszik rám? Ki ő?
Ez bizony őrült…
Nem várt egyezés
Nem segített! Szerencsém?
Summa summárum…
*
(Apeva)
Az
Percek
Kreálók!
Nekem, igy nem,
Segítettek… Mit?
A
Ritka
dolgokban,
Mi sem volt jó.
Magányomban… Mit?
Sok
Mondat
Súlytalan…
Pech segített…
Na! Mindent? Amit…
Vecsés, 2022. február. 2. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában önéletrajzi írásként és Afanaszij Fet: „Az élet” c. verse, mint ötletmű alapján. [Fordította; Szöllösi Dávid műfordító]
Hosszú árnyakba nyúlik az este,
a hold még álmosan vánszorog,
de már az esti égbolt alján
ott ragyognak a csillagok.
Halvány fényükkel felragyogva
benéznek rám az ablakon,
mintha mondanák: aludj kedves.
Hosszúak lesznek a nappalok.
Nehezen jön az álom szememre,
hisz én most is rád gondolok,
vajon merre vagy? Gondolsz még rám?
Látod: én most is gondolok.
Nincs olyan perc, és nincs olyan óra,
amely anélkül telne el,
hogy ne jutna eszembe, milyen jó az,
mikor melletted ébredek.
Én már nem tudok szeretni,
csak így, ily átkozott módon,
ezernyi éles fájdalom
hasít a lelkembe olykor.
Elmondanám, de nem merem,
szeretlek! S hiányzol olykor,
amikor hűvös éjszakán
vállamra ülnek a gondok.
Olyankor minden bánatom
feltolul, s úgy kínoz folyton,
mint egy látomás. Nélküled
nincs más, csak fekete foltok.
Nélküled minden színtelen.
Nincs fény, és bármit is mondok,
ne hidd el! Csak a haragom
szít bennem lázadást folyton.
De túl, a könnyeim fátyolán
most is a te neved mondom,
alig várom, hogy itt legyél,
s nekem csak te vagy a fontos.
Szeretlek! Mint az életem!
S mindegy, most bármit is mondok,
te voltál, s te vagy mindenem!
Csak szeress! Te vagy a sorsom.
a hold még álmosan vánszorog,
de már az esti égbolt alján
ott ragyognak a csillagok.
Halvány fényükkel felragyogva
benéznek rám az ablakon,
mintha mondanák: aludj kedves.
Hosszúak lesznek a nappalok.
Nehezen jön az álom szememre,
hisz én most is rád gondolok,
vajon merre vagy? Gondolsz még rám?
Látod: én most is gondolok.
Nincs olyan perc, és nincs olyan óra,
amely anélkül telne el,
hogy ne jutna eszembe, milyen jó az,
mikor melletted ébredek.
Én már nem tudok szeretni,
csak így, ily átkozott módon,
ezernyi éles fájdalom
hasít a lelkembe olykor.
Elmondanám, de nem merem,
szeretlek! S hiányzol olykor,
amikor hűvös éjszakán
vállamra ülnek a gondok.
Olyankor minden bánatom
feltolul, s úgy kínoz folyton,
mint egy látomás. Nélküled
nincs más, csak fekete foltok.
Nélküled minden színtelen.
Nincs fény, és bármit is mondok,
ne hidd el! Csak a haragom
szít bennem lázadást folyton.
De túl, a könnyeim fátyolán
most is a te neved mondom,
alig várom, hogy itt legyél,
s nekem csak te vagy a fontos.
Szeretlek! Mint az életem!
S mindegy, most bármit is mondok,
te voltál, s te vagy mindenem!
Csak szeress! Te vagy a sorsom.
Éltes életlátás
Szürkeség és rosszindulat egyhangúan az élet része,
Hogy ezen változtasson, nem lehet… csak ki élet művésze…
Az emberre jellemzők nem változnak, sorsa az ítésze.
Az életfalam, csendesen öregszik, már salétrom szagú…
Valaki rápingálta: élet maga egy tömény mélabú!
A napfény persze süt, de az én arcomat nem melegíti,
Nézek magamba, meg vissza, a szememet könny keseríti.
Hosszú utamon a fáradtságtól már meggörnyedt a hátam,
Már körbe nem… Az utat nézem, az élet alkonyatában…
Pro és kontra válasz kellene, hogy miért andalogva megyek,
Lehet, mert nekik joguk van és így tudnak beköpni a legyek….
Ha egyet megmásztam, ott van, jön a többi… szembe, megest hegyek.
Quo vadis kérdezték már oly' sokan tőlem,
De én sem tudom, nem szedték még ki belőlem…
Bosszúból, zsuppolgatják létemet, velősen.
Talmi útjelző karókat, azt bizony látok mindenfele,
Ergo, az úton maradni, nekem, talán nem is lehetne…
Ab ovo, megyek, mint a barom legelőről hazafele.
Életemben nekem mindig erősen kapaszkodni kellett,
A fránya élet, mint vakolat folyvást omladozni kezdett…
Sőt folyton dehonesztált, ilyen helyzetekben csakis ejtett!
Remények? Azok folyton készenlétbe álltak idelent,
És közben láttam, égi fáklyák, lehullottak odafent…
Releváns dolgokat, mindig elcsesztem bennem, odabent.
Az életet, néha le kéne csutakolni, mint egy lovat,
Mert a lerakodásokat magába szívja, ha van, sokat…
Szellőcske is csak fújja, fújja, út szélén a cédrusokat.
Jó a tatunak, mert van páncélja,
És haladhat, pedig tán’ nincs útja…
Megy, esővel lemosott páncélba.
A kidőlt falamon átburjánzón jön az elmúlás,
Idő, az önemésztő… támad, végtelen pusztulás…
Sűrű köd ereszkedik, nem segíti a felbuzdulást.
Az életben vehemens felbuzdulást, csak elnyújtást…
Sokszor imádkoztam, bárcsak elfecsérlődének a szavak,
De nagyon mélyre süllyedtem… ők csak tátogtak, mint sült halak…
Bátor lehettem volna... ki fél, azt körül veszik a falak.
Tartani, nem is olyan nehéz, az asztalon talált hajszálat,
Lehet, ez megtart, de nem tudja elcsitítani bősz hajszádat.
Amit menet közben gondolok, szerintem az a tézis,
Próbálom menet közben elterjeszteni, hátha mégis…
De csak bukok, botlok, anti ciklus nincs… az csak, mint fétis...
Az utamon, ha nagy-fedetlen gödörhöz érek,
Ott derül ki, belül és összesen mennyit érek…
Amit ott teszek… végre már viaduktot kérek.
Vecsés, 2016. február 20. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!
Szürkeség és rosszindulat egyhangúan az élet része,
Hogy ezen változtasson, nem lehet… csak ki élet művésze…
Az emberre jellemzők nem változnak, sorsa az ítésze.
Az életfalam, csendesen öregszik, már salétrom szagú…
Valaki rápingálta: élet maga egy tömény mélabú!
A napfény persze süt, de az én arcomat nem melegíti,
Nézek magamba, meg vissza, a szememet könny keseríti.
Hosszú utamon a fáradtságtól már meggörnyedt a hátam,
Már körbe nem… Az utat nézem, az élet alkonyatában…
Pro és kontra válasz kellene, hogy miért andalogva megyek,
Lehet, mert nekik joguk van és így tudnak beköpni a legyek….
Ha egyet megmásztam, ott van, jön a többi… szembe, megest hegyek.
Quo vadis kérdezték már oly' sokan tőlem,
De én sem tudom, nem szedték még ki belőlem…
Bosszúból, zsuppolgatják létemet, velősen.
Talmi útjelző karókat, azt bizony látok mindenfele,
Ergo, az úton maradni, nekem, talán nem is lehetne…
Ab ovo, megyek, mint a barom legelőről hazafele.
Életemben nekem mindig erősen kapaszkodni kellett,
A fránya élet, mint vakolat folyvást omladozni kezdett…
Sőt folyton dehonesztált, ilyen helyzetekben csakis ejtett!
Remények? Azok folyton készenlétbe álltak idelent,
És közben láttam, égi fáklyák, lehullottak odafent…
Releváns dolgokat, mindig elcsesztem bennem, odabent.
Az életet, néha le kéne csutakolni, mint egy lovat,
Mert a lerakodásokat magába szívja, ha van, sokat…
Szellőcske is csak fújja, fújja, út szélén a cédrusokat.
Jó a tatunak, mert van páncélja,
És haladhat, pedig tán’ nincs útja…
Megy, esővel lemosott páncélba.
A kidőlt falamon átburjánzón jön az elmúlás,
Idő, az önemésztő… támad, végtelen pusztulás…
Sűrű köd ereszkedik, nem segíti a felbuzdulást.
Az életben vehemens felbuzdulást, csak elnyújtást…
Sokszor imádkoztam, bárcsak elfecsérlődének a szavak,
De nagyon mélyre süllyedtem… ők csak tátogtak, mint sült halak…
Bátor lehettem volna... ki fél, azt körül veszik a falak.
Tartani, nem is olyan nehéz, az asztalon talált hajszálat,
Lehet, ez megtart, de nem tudja elcsitítani bősz hajszádat.
Amit menet közben gondolok, szerintem az a tézis,
Próbálom menet közben elterjeszteni, hátha mégis…
De csak bukok, botlok, anti ciklus nincs… az csak, mint fétis...
Az utamon, ha nagy-fedetlen gödörhöz érek,
Ott derül ki, belül és összesen mennyit érek…
Amit ott teszek… végre már viaduktot kérek.
Vecsés, 2016. február 20. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!
Munkát végezve, gondjaimba merültem, ahogy asztalnál, szemben tükörrel ületem…
Ahogy a fejem elbambulva fölkapom, arcképem tűnik föl a síklapon, ezt látom.
Szenvedély és lelki harcod… küzdő térül választották -pont- az arcod.
Minden az arcodon hagyta a jelét, vissza redőllik a képről, de ez nem letét…
Mikor a légváraid összeomlók, hullik a haj és sötétbe borul a homlok.
Lassan megfakul a jövő álma, az ajak mosolya, és persze szem tisztasága.
Dühre, bosszúra emlékeztető, a szemöldökeid között az a jó mély redő…
Látni, hogy szád körül is fájdalmas az a nagy vonás, kezdte gúny, folytatta tagadás.
Lemondás vágyadat, kétséged ölte hited, így töltötted eddigi ifjonc élted.
Csupa csalódás a sorakozó lánca és ezek, mind mint az arcod egy ránca.
Látni… ott vigyorogva bántón torzul feléd… távozz tükörtől… ó már ennyi elég!
De kérdem, amig lábam székbe roskadtatott, tán’ a boldogság, ami nyomokat hagyott?
Vecsés, 2023. október 23. – Kustra Ferenc József- íródott: Weigelsberg Hugó (Ignotikus): (1869 – 1949) „A tükör előtt” c. versének az átirataként, leoninusban.
Ahogy a fejem elbambulva fölkapom, arcképem tűnik föl a síklapon, ezt látom.
Szenvedély és lelki harcod… küzdő térül választották -pont- az arcod.
Minden az arcodon hagyta a jelét, vissza redőllik a képről, de ez nem letét…
Mikor a légváraid összeomlók, hullik a haj és sötétbe borul a homlok.
Lassan megfakul a jövő álma, az ajak mosolya, és persze szem tisztasága.
Dühre, bosszúra emlékeztető, a szemöldökeid között az a jó mély redő…
Látni, hogy szád körül is fájdalmas az a nagy vonás, kezdte gúny, folytatta tagadás.
Lemondás vágyadat, kétséged ölte hited, így töltötted eddigi ifjonc élted.
Csupa csalódás a sorakozó lánca és ezek, mind mint az arcod egy ránca.
Látni… ott vigyorogva bántón torzul feléd… távozz tükörtől… ó már ennyi elég!
De kérdem, amig lábam székbe roskadtatott, tán’ a boldogság, ami nyomokat hagyott?
Vecsés, 2023. október 23. – Kustra Ferenc József- íródott: Weigelsberg Hugó (Ignotikus): (1869 – 1949) „A tükör előtt” c. versének az átirataként, leoninusban.
