Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.

Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.

Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.

Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.

Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.

Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.

Sok mondanivalója nincs ennek a versnek
Örülök, hogy behódolhatok minden egyes percnek
Sok mondanivalóm, sosem volt a világnak
Hogy a vérem külőnbözik e, és tekinthető vajon beismert hibának.

Népem hányszor hanyatlott el, múltunk keserves szellemében
Vándorló életet folytatva, nem merült el feledésben.
Más időket élünk, mint megfáradt őseink,
Értük nem lesz reménytelenebb, elhervadt éveink.

Csúfolhattok, gúnyolhattok, ítélhettek el minket,
Nem minden cigány olyan, aki csak galádságot hirdet.
Magyarok vagyunk mi is, akár csak ti cimborák
Nem mi vagyunk azok, akik az országotokat tiporják.

Felszínes gondolatokkal, erőszakos bélyegzésekkel jellemznek minket,
Nem sajnáltatom magamat, nem forgatok ebből filmet.
Attól függetlenül, minden ember egy fajta hibát követ el,
Nincs cigánybűnözés, nincs fekete eljövetel.

Esélyt adva, jobb emberré válni nem gyengeség
Van ami elévül, és van az rossz ami felejthetetlen veszteség
Hibásak voltunk, mert engedtük zabolázni,
Mert harcoltak fiaink, mint e népnek katonái.

Nem védem azokat, kik vért és ártatlanságot ontottak aljas módon
Nincs közülünk senki se igazán, ki értünk fel szóljon.
Mindent a pénz ural, feketén és fehéren
Nem ecsetelek feleslegesen, akár a gyereknek szánt mesékben.

Nem tartozok az árulóknak revanssal,
Éjjel a végrehajtók előtt nem veszem körbe magam falakkal.
Gyilkos órákban, ide ne tévedjetek,
Hisz a becsületemért, jó magam és a családom nevében felelek.

Hétköznapi pszichológia

Az élet engem, mint titkos kokottot, folyton kompromittált,
Aztán meg, hogy tegyek, ne tegyek, vagy eltűrjek, még asszisztált.
Így sokat voltam, oly' lélektani helyzetben,
Hogy kintet a saját sorosomból nem leltem.

Élet keményen haladt, csattogott, katona csizma lehet rajta,
Testem, meg csak ment utána, behúzott nyakkal, mintha húzná pányva…
Bizony, hogy, hogy nem volt jó, azt tudom, de nem majd holnap, hanem már ma.

Lélek nélkülinek lenni tán' jobb, mint lelketlennek,
Mert ők csak elfáradt, nemtörődöm, felületesek…
Míg a lelketlenek teljes érzelem nélküliek.

Amerre szögesdrótom szegélyezte utamat, nem mehettem,
Ahol meg nem volt ilyen semmi, arra meg én balga, nem mentem…
Lábam, térdig lejártam, hogy felszálljak… de azt meg nem tehettem.

Ma már a lélektani helyzet biz', sokkal rosszabb, mint valaha,
Életvizem kiapadt, életem, a sors, megfeneklett, hala…
Gyermekkoromban, magamnak jobb sorsot szántam, mások is, vala.

A legfőbb, mai lélektani helyzet,
Egy elfuserált, tárgyi élethelyzet…
Ki ezt előre tudja… kinek kellett?

Lelkem, benne van teljesen a tudatalattimba,
Így én vagyok lelkem sajátos, igavonó barma…
Nyakamra erősítve, lélek, alakított járma.

A jó és rossz egyvelege dallamként zakatol a fülembe,
Ebből a rossz a domináns, ő a földesúr az életembe…
Sőt, az a kis jó is olyan, hogy besodorhat a végveszélybe.

A lélekben, lágyas hullámokat vet, az érzelmek kavalkádja,
Meg jól kileng a tudatalatti, mint meglökött hajóhintája…

A kecskepásztor is kedveli az ürühúst,
Szüret után van, hogy elkészül az édes must…
Lélek meg nem nyugszik, csak gyötri a mustos-húst.

Nekem, mindig katonás, sarkos, kemény, a lélektani helyzet,
És ha kell, levágja a sorsot, mint egy disznót… az élethelyzet…
Hmm… nem csak a régi magyaroknak! Nekem is, jó nagy Mohács kellett?!

Vecsés, 2015. szeptember 15. – Kustra Ferenc József

De, hogyan tovább…?

(9 soros)
Megszülettünk, ez lét!
Hallgatjuk, szív zörejét,
Meg a test napi neszét.
Megszülettünk, már lét…
Van, kinek ősz lengi… létét,
Berozsdásítja… elméjét.
Megszülettünk, volt lét!
Mindnek kaszás suhintja létét,
Nyitja, túlvilági életét.
***

Életre keltem már.
De a boldogság nem vár
Tárt karokkal sodor ár!
Tudom, szép lehet - bár!
Most valahogy még jót nem áll!
Bú és könny kéz a kézben jár.
Feledni olyan kár!
Cipőm talpához tapad a sár,
Télben ragad, sír a hideg nyár.
***

Túl korán érkeztem,
Hét hónapra születtem,
Ám nem adtam életem!
Életre születtem,
Mindenért kellett küzdenem,
Az élet nem kímélt engem.
Megszülettem, éltem…
Egyszer el kell mennem, nem kétlem.
A halál mondja ki majd: Végem…

Vecsés, 2018. szeptember 13. – Mórahalom, 2019. június 9. – Szabadka, 2019. február 15 – Kustra Ferenc József – az első csokrot én írtam, a 2. –t Farkas Tekla, - a 3. –t Jurisin Szőke Margit, a címe: Egyszer el kell mennem…

Nincsen senkim, csak árva vagyok.
Kérdezik miért? Csak makogok.
Van válasz, de az igen hosszú,
Életem ragyavert, nagy múltú.

Értelmes, mit mondok? Hebegek?
Közben magamtól öklendezek.
Talán ma van holnap tegnapja,
És elúszik… élet tutaja.

Budapest, 2000. július 13. – Kustra Ferenc József