Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok,
Hol asszonykéz hiányán magasra nőtt a dudva,
A fojtó keserűség, de szűzi illatot
Ont közte sok dus szépség, virág, elrejtve, dugva.
Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok.

Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba,
Életvágyam hullája, kit a könyörtelen
Pogány népség hagyott, hogy pusztuljon éhen hullva.
Most véres-rőt avart szór vad-lombos szerelem:
Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba.

Templom szivem, de senki nem törődik velem,
Aranybálványt tömjénez, Igazságként, eretnek,
Fáradt harangozója pedig a kötelen
Feszűl, riadt agyam, ha Szabadságot temetnek.
Templom szivem, de senki nem törődik velem.

Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg,
Ha fehér papja, lelkem, igét mormol maga
S köré poklos, rongyos, de szűz vágyak seregelnek
S álom-imájuk lebben s harsan zsoltár szava.
Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg.

A zsoltár, hullaszag s a virágok illata
Az Igazság felé száll (Nem holdaz ragyogósdit:
Komor szentélyt hiában az Úr nem állata)
A végtelenbe száll és nagy egybe csókolódik
A zsoltár, hullaszag s a virágok illata.

Vas-öltönyben előttem áll
A szomorú, néma halál.
Hideg csókja
Nem izgatja
Sóhajtó kebelem.

Dörrenés s nem él az élet,
Futó ábránd, a multé lett.
Nem marasztja,
Már eladta
Hevítő szerelem.

Előttem áll s torkon ragad!
- Életmentő hát nem akad? -
Tovább nem vár,
S én? - megyek már
Siratva életem.

Az emberhez száll himnuszom ma,
Hittel hadd harsogom dalom,
Nagy ismeretlenek helyében,
Dacos fejem meghajtva mélyen,
Szelíden és örök reményben
Ez ismerőst magasztalom.

Tudjátok-e, hogy mi az ember?
A por s a végtelen fia,
Istent teremtő földi szellem,
Kemény pöröly vasvégzet ellen,
Ezer fönséges küzdelemben
Viaskodó harmónia!

Nézzétek: izzad tar mezőkön,
Sarcol a rögből életet,
Nap égeti és tüske marja,
Tépázza ég és föld viharja
S a jövendő útján haladva
Csókolják fény és fellegek!

Nézzétek: napba törtetően
Mint épít büszke kupolát,
Egekbe lendül lelke, karja,
Kőhomloka, ércakaratja
Győzelmesen lendül magasba
És mélységekbe száll tovább!

Ember! Hittel hiszek tebenned,
Ember! Forrón szeretlek én.
Te nyomorúságos, hatalmas,
Te végzetes, te forradalmas,
Te halálban is diadalmas
Utód az Isten örökén!

"Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem
és ide s tova hányattatom, mint a sáska."
Zsoltárok könyve 109.


Akaratomból is kihullassz
Én akart, vágyott Istenem,
Már magamat sem ismerem
S Hozzád beszélni rontás fullaszt.

Üldöztetésimben kellettél
S kerestelek bús-szilajon
S már-már jajomból kihagyom
Neved, mely szebb minden neveknél.

Szent Képzelés, örök hit-balzsam,
Ki létlenül is leglevőbb,
Meghalok szent Szined előtt
S akarom, hogy hited akarjam.

Megűzeték s nem nyugszom addig,
Mig hitedet meg nem nyerem.
Mert kockán van az életem,
Mint árnyék, mikor elhanyatlik.

S hányattatom, miként a sáska,
Mert csak Tenéked van erőd
S mert nem láttam régen előbb:
Nem szabad hinni senki másba.

Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.

Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.

Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet
És hogy felettünk csak az Úr itélhet.

Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.

A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.

Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.

A gyilkos ember hangját, aki részeg
S a szeretet szavát feszítené meg.

Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.

Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.