Apámnak
Rég nem szól szemed metsző szürkesége,
mikor a füstben megélt borízű esteken a szív
némán verdesett, néztél, így szeretve.
Emlékszem, kérges kezed tétován hanyagul simított
hajamba, madarak fészke, mondtad csak
úgy magad elé, majd mesébe kezdtél.
Tanúja voltál nagy időknek, ki látott
halált-életet, féltél, reméltél vagy
sírva Istennel perlekedtél.
Üvöltő semmi szó, aztán csend.
Átok ez, nyúlt pohárért, indulattól remegő kezed,
így lett vasalt fehér inged vakító emlékezet,
míg régvolt ünnepi ebéd zajai fénylettek.
Majd hajad ezüstkoronaként,
megakadt homlokod ráncain, mint valami téves glória.
Néztelek így szeretve, de már nem szól szemed…

Halott a csend,
amiben járok,
leomló falak közt
romok és átok,
sűrű por lepi
a régi utcát,
valaki cipel
egy kopott urnát.
Benne van a múlt,
a derűs emlékek,
elfeledett könnyek,
sajgó szenvedések.
Egy letűnt gyermekkor
csodás világa,
egy felnövekvő élet
naiv ábrándja,
benne van a jelen
szomorú világa,
s tán benne van
a remény is,
hogy nem éltünk hiába!
Éled majd egy új kor,
éled majd egy új világ,
nem lesznek romok,
nem lesznek sziklák.
Ahol már senki sem konok,
senki sem zokog,
s nem lesznek a porban
üres lábnyomok.
S félelem nélkül
járnak majd az utcán,
de valaki kezében
ott lesz kopott urnám.

Merengve nézel az ablakon,
de nem látsz már túl a dombokon,
ott, ahol zöld-árnyas az erdő,
szelíden búg felette a szellő.

Hegyek ormán nyílik rőt virág,
s megcsillan azon a szép holdvilág,
Kárpátok ölében száll ott az ének,
Magyarok imái az égig felérnek!

Ezerévnyi sorsa hol jó, hol átkozott,
hunoknak vére elhullva áldozott,
vértezve indult olykor egy csatába,
viharral feszítse hitét keresztfára.

Ott, ahol a rónán délibáb játszik,
ott, ahol a Zselic néma könnyben ázik,
ahol hegedűszóra mulat a Magyar,
ahol emléket ölel a Dunakanyar.

Bércei alatt, mint hű kebel,
őriz, táplál és felnevel,
mint szerető gyermekét anyám,
úgy ölelsz magadhoz drága, szép Hazám!

Szellő szökken a víz felett
fodrot ereget,
Fáknak lombja eltakarja
Ragyogó eget.
Erdő mélyén, patak partján
folyik az idő,
Lélekbe száll természetből
az ősi erő.

Párás árnyék nyugalmában
a szív meditál,
Csakrák ívén kapu tárul
békét aktivál.
Úr temploma lombok alatt
A menny átölel,
Ima sem kell csak alázat,
Istenhez közel.

(leoninus duó)
Rám, ha borong a fájó lelkem, a boldogságom sírján… pechem!
Majd eszembe jut, bár már olyan halvány, szép-szenvedő kisleány…
Szívembe érzem beszállnak a kínok, mint sötét hollószárnyak
S magát rám borulja, a szenvedésem vaksötét éjszakája…

(tíz szavas duó páros)
A lelkem fölött holló kering,
A múltból fájó emlék dereng.

A könnyem árnyán emlék lobban,
Szerelem halt meg csendben, titokban.
*
Míg rajtam csüng jeges felhőként ez a bánat nagyon nyomasztóként,
Keblemben nagyon fájó érzés föltámad, bús sejtelem… megérzés!
Haszontalan már minden könnyem, esdő sóhajtásom… minek maradásom?
Immár, sohasem éled föl többé, tört... elveszett boldogságom lett köddé.

Felhő száll rám, bánat űz,
A könnyem halk reményt fűz.

Már nem segít a sóhajom,
Múltból él a bús fájdalom.
*

Vecsés, 2022. június 4. – Siófok, 2025. július 4. Kustra Ferenc József- írtuk: kétszerzősnek, Szendrői Holozsnyay Cyirill(?) „ismeretlen” szerző „Ha elborong” c. verse romantikus átirata-ként. (Közzé tette: Toni: 2022.06.02.) A tíz szavasokat Gránicz Éva írta.