Mikor már kihunyt a fény is
s utolsó gyertyád csonkig ég,
halvány fényével rávilágít
arcodra,vigaszt szórva szét.

Mikor az utolsó gyertya
halvány fényével rád ragyog,
ezüstös fényét szerte szórva
míg az arcodon könny csorog.

Mikor az utolsó lángjánál
letörlöd hulló könnyedet,
s kihunyó ,utolsó fényénél
felszárítod a könnyedet.

Csak akkor fogod megérezni
nem számíthatsz már senkire,
sötétben nem találsz semmit!
Nem lesz melletted senki sem!

Csak akkor fogod észrevenni
számodra már csak én vagyok!
s az utolsó halvány gyertya fénynél
csak az én kezem foghatod.

Oly mások vagyunk, s oly különbözőek,
de anyaként mégis hasonlók vagyunk,
letépnénk minden töviset, szilánkot,
csak hogy őnekik ne essen bajuk.

Oly mások vagyunk,s oly sokat remélünk,
lehoznánk értük az égről a napot,
s ha nehéz is olykor,fáj a szívünk értük,
a mi csillagunk csak miattuk ragyog.

Oly mások vagyunk,de bárhogy meggyötörnek,
szívünk mégis csak miattuk dobog,
minden álmunk,és minden ölelésünk
az ő szemeikben újra felragyog.

Oly mások vagyunk! S ki anyaként érez
mások fájdalmán sosem mosolyog,
hisz egy anya ha szíve összetört is,
összetört szíve is csak értük dobog.

Csikorgó hideg van,zúzmarák a fákon,
hó lepte már be a lépteid nyomát,
nem jössz,nem is hívsz,hiába várom,
nem látom többé arcod mosolyát.

Tegnap még azt hittem te hozod el nékem
a tavaszi szellőt,a nyíló ibolyát,
s mint napfény simítja a bimbódzó virágot,
úgy láttam arcod szelíd mosolyát.

Tegnap még azt hittem ,tőled kék az ég is,
tegnap még azt hittem,tőled zöld a fű,
mára hideg tél lett elborult az ég is,
még az édes méz is olyan keserű.

Nem várok rád többé,nem tudok remélni,
bár te voltál a legszebb,legdrágább nekem,
te voltál nekem a legszebb tévedésem,
szívemben örökké ott él a neved.

Az éjszaka elragadta az álmok magasztos árnyait,
az idő árván nyögte az utolsó percet.

Tékozló angyal a halállal dacol,
a szerelem romjaiból kitörve szelíden dalol.
Az érzés vágta sebek kifakadtak az arcán,
de ő nem törődve ezzel, eltűrt mindent némán.

Életre hívó lelkek kérlelik,
bűnöktől átitattot mivoltát eressze el.
Még egy ideig gyötrik az elveszett remények,
közben búcsút intenek a keserves emlékek.

A düh mint fájdalom, némán elvész a sötétség kijáratában.
Elejtett könnyei lassan felszáradnak.
A létezés öröme belemarkolt megsebzett szívébe,
teret adva ezzel a tajtékzó boldogságnak.
Mosolya elűzte lelke féltett titkait.

Az öszeforrt szíve az élet dallamával egyre dobbant,
gyógyító tüze benne újra lángra lobbant.
Megszégyelte magát a bűntelen keserűség,
és emlékké forrva, elhagyta a romok városát.

Szabadsága újult erővel babonázta meg gondolatait.

Szeretete átitatott minden folyót,
öröme életre keltette a természet csodáit,
reménye buzgón szárnyalt a horizont tetején,
boldogsága együtt ünnepelt a világgal.

Éltem billenő penge, porhanyó.
Lelkem mint odvas, korhadó
fának bele.
Próbáltam tartalmat tölteni bele.
Kukachadak dagonyázó testén
átbotorkálva, átesvén
sárban kúsztam, végtelen.
Így indult az életem.
Fájdogált a levegő, hasított
az elme, Földön
tartott az anyagmegmaradás elve.
Csúsztam, másztam, keltem én,
s kapartam a létcsövet,
mivel lógtam anyám köldökén.
Ittam, ettem, mint más ki él,
s volt a léthez kedvem,
mert volt kiért. De...
a lélekfolyam sodrás
tengeremhez kiér,
megszűnök, s ab ovo
éltem a semmiért.