Jéghideg, fagyos táncot lejt szívemben,
Fekete tűznek örök rabja lettem.
Napsugárban nékem többé hazám nincsen,
Fekete tűznek ajka kísért engem.

Böglyök szállnak álmoknak rothadó húsára,
Remények csontja lett kutyák vacsorája.
Bár egy zúzott lélek törne már förtelmes haragra,
De néma az, kinek szavát csak önmaga hallhatja.
Fáradtan hullik le egy száraz fa odvába,
Pár könnycseppet elmorzsol, most, még utoljára.
Távolból már hallatszik a keselyűk sikolya,
Lassacskán elhamvad fekete mosolya.

Lám együtt járjuk násztáncunk szívemben,
Fekete tűznek immáron hitvese én lettem.
Napsugárral nékem dolgom most már nincsen,
Hűvös földnek mélye lett az én bilincsem.

Reménytelen, esélytelen, lehetetlen,
Mikor egyedül vagyok ez elviselhetetlen,
Saját könyörtelen gondolataim előjönnek,
Rossz emlékek százai előtörnek.
Egy ember van, aki ezen segíthet,
Kinek személye kedvre deríthet,
De földi lénye számomra elérhetetlen,
Ezért vagyok magammal elégedetlen.
A gondolataim mindig feléje jár,
S álmaimban úgy szereplünk mint egy álompár.
Szeretném érezni puha ajkait magamon,
Ez minden vágyam nem tagadom.
Bárcsak tudhatnám milyen vele,
Érdekel minden egyes lélegzetvétele.
Vajon milyen lehet sétálni vele a parton?
Mikor a fejem a vállára hajtom,
Mikor csak a naplemente létezik rajtunk kívül.
De felébredek és a szívem kihűl.
Ez a pillanat olyan illúzióromboló,
Mikor rájössz hogy ez csak képzelet az lélekromboló.

Virágkertem közepén
elmerengve állok én,
melyiket is válasszam,
választékból bőven van.

Búzavirág, szarkaláb,
nemesített szép csodák,
mind magamhoz ölelném,
csodás földi teremtmény.

Simogatom egyenként
bársonyos kis levelét,
tenyeremhez tapadnak,
szeretetet elvárnak.

Szeretem is én őket,
levágni, óh, mily vétek,
ékesítsék kertemet,
vidítsák a lelkemet.

Gyönyörködöm bennetek,
kertben a ti helyetek,
szívem melengetitek,
óh, csodás ékességek.

Tőlem egy évtizeddel korábban talált rád az élet,
hamarabb koptattad a tanterem vaskos, szilárd padsorait,
majd rád talált a szerelem, a szent házasság örök hűsége,
később a gyermekáldás, mennyei pillanat ölelt át téged.

Szürke hétköznapok tolakodva sorakoztak egymás mögött,
állandóság, a megszokás, mindennapok, szép ünnepek között,
álmod legyen mindig igaz, érd el, mit kell, mit a becses szíved diktál,
de ne változz, drága barátom, olyan légy, mint eme percben.

Lelked egyszerűen szép, tiszta szikrákat szór e földre,
bölcs gondolatok övezik derék, sokat látott léted.
Barátságod sokat jelent, nyugalom a nyugtalan világban,
vihartól zilált, örvénylő sivatag nyomában feneketlen oázis.

Gyermekáldás!

Múltamban rejlő szívet facsaró vágy,
Egyre többször felbukkanó elképzelt hangja, oly lágy,
Más emberektől irigyelt oltalom,
Titkon sem tudtam,hogy mit jelent a gyermekáldás fogalom,

Szörnyű érzésektől fojtogatva tettem a dolgomat,
És még nem tudtam hogy Ő,Ő az ki meghatározza mivoltomat,
Egyre többet játszva el a csodaszép gondolattal,
Anyagiaktól való rettegéssel ostoroztam magam éjjel s nappal,

Egyszer csak a semmiből felbukkant a remény,
Elkezdődött az Isten által irányított jövőmet meghatározó esemény,
Életem párjával együtt lélekben felkészültünk a harcra,
Hogy amíg a pocaklakó a kilenc hónap végén ki nem bújik ne essünk arcra

Hosszú hónapokig tartó kemény várakozás,
Nem kívánt betegségektől való félelem a szívünkbe bele vás,
Reményünket a mindeható Istenbe vetve,
A magzatpózba burkolódzott várva várt kincsünket mindentől megvédte,

Mikor aztán elérkezett a mindent eldöntő pillanat,
Az apás szülés közepette a szorongás megmaradt,
De mikor a kis pocaklakó a fényre jőve ordítva felsírt,
eme Isteni csoda útján az életünk könyvébe új fejezetet írt,

Minden, a hónapok alatt felgyülemlett szorongás tovaszállt,
És a megszokott mindennap egy új, boldogabb vágányra állt,
az el nem mondható érzések áradata a családi szálakat összefonta,
A létünkből a szomorúságot a meggyötört gondolatokat kivonta,

Az egészségtől duzzadó elbűvölő kincsünk lett a reménység hajnala,
Méltó lett a szép nevéhez ami így hangzik Nadin Zorka