Az én képzeletem
a megvert, megáldott
visszatér hozzád
minden átvirrasztott
éjszakámon
Minden képzelt ölelésben
téged látlak
téged csókollak
a te melled bimbóit
tartom a számban
markolom
tenyeremben a te
dús öledet
és a te lélegzeteddel
zihálok
téged ölellek minden
képzelt
asszonyomban
akiket szerettem
mert te vagy
aki beleégetted magad
az ereimbe
a te édes széttett combjaidra
vágyom
hogy széttárt forróságukba
elvesszek
és semmi se maradjon
ezen a világon
csak te
örökkön
örökké
s kezdhetünk mindent
mindennap
újra
ezért
nem félek a haláltól sem
ki tudja
lehet
mégis van
még egy esély
mégis van
egy másik élet
térj vissza hozzám
ölelj át
szeress!
kinyújtott kezemmel
könyörgöm érted

Szórom virágaim
mennek mellette
százan
szótalan.
Tán lehajol egy,
tenyerébe veszi
nyugtalan
lépteim
keresi.
Még egy pillanat,
s egy tétova
kéz
emlékei közé
préseli

Árnyékba burkolt arcod
nem láthatom
még sohase láttalak
képzeletem
fénnyel vesz körül.
Verseid láttatják lelkedet,
szíved érző férfi - szív
fáradhatatlan,
de néha
megremeg.
Utadat járva
mindenki kedvét keresed
hogy téged mi bánt,
oly kevesen értik meg.
Magányod
takarja mosolyod
vagy,
mint kedvüket vesztett utcalányok
hangod hol esdeklő
hol kemény.
Banális, de igaz:
utoljára hal meg a remény

Oly távol vagy most tőlem
s oly elérhetetlen mint életem
messzi csillagai csak a képzelet
vetít ki falaim négyszögére
hol szabályosan s józanul fut
a festékcsík a mennyezet alatt
s hiányod keserű ízeit nem oldja fel
az alkohol íze, sem a vágy forró
márványharangja , konduló
óraütése az éjben ! Íme virrasztalak
mindig megújulva s kifulladásig
a dolgok néma önkívületében
s őrizlek mint hajnalok a törékeny
csendet Kutattalak már százszor is
asszonyokban akik szembejöttek
s újra hasztalan kereslek
Ólom súlyával görnyeszt az időnk
hiába kiáltok , halk szókkal
hiába kérlek már nem vagy itt !
Nincsen menedékem kívüled !
Térj vissza ! Kinyújtott kezemmel
könyörgöm érted?

Vajon a Dunától
Kérdezi a tenger,
Honnan jössz s hová mész
Nagy igyekezettel?
Mit hoznak habjaid,
Tiszát, Rábát, Marost?
Kősziklát, mely állott
Az előbb még amott?
Megvan-e még vajon
A kis patak íze,
Amely volt hajdanán
Gyermekkorom vize?
A sok könny, és a vér
Csorog benned talán,
Mely ezredév során
Ömlött magyar hazán?
Benned van, kavics már
Kőszikla s hegyorom,
Az életünk is, amely
Velünk volt egykoron.
Bizony por és hamu
Leszük ismét, egyszer:
Kavics lesz a szikla,
Elnyeli a tenger.