Hideg szél fúj át a végtelen hómezőn,
Szerelmünk édes édene, lám, összedőlt.
Sír a szél a fagyos jégtáblákon,
Ámor édenében már egyedül sétálok.

Mondd, hová lett a lángoló varázsunk,
Látod? A szerelmi tüzünkben lelem a halálom.
Fájó érzés, nincs maradásom,
Nem fogom már kezed, sírva odébbállok.

Síró sóhajom fájdalma olyan nyomasztó, keserű,
Végtelennek tűnő szerelmünk pilleszárnyon elrepült.
Ámor szigetén szomorú a végzetem.
Édes reményem vigaszát már nem lelem.

A vihar a jég koronáját fújja,
Lenn a kopár falvakat dúlja.
Tördelt ágak repülve sírtak a szélben,
Szilveszter éjszakáján az északkeleti részen.

Ifjúságunk után sóvárgó vággyal
Emlékeink már a múltba szárnyal.
Hej, öregebbek leszünk megint egy évvel,
Viaskodunk itt lenn némán faggyal és széllel.

Kemény fagyok csatlósa a télnek,
Gyorsan peregnek itt lenn az évek.
Pezsgőt bontunk, éjfélt üt az óra,
Tévét nézünk az asszonnyal, szól a magyar nóta.

Tarnazsadány, 2020. december 27.

A szememben fény, köröttem csend.
Csak hallanám, hogy mi megy odafent.
Egyedül még, egyedül mindig.
Ki kísér majd el az aranyközépútig.
Itt a fejemben egy látomás.
Mi szült neked egy vallomást.
Magam ellen becsülettel küzdhetek.
Jöhet a változás.
Nem kérem, hogy megértsd.
Nem akarom, hogy megbocsáss.
Valaki más, majd rám talál s elvisz magával.
Majd hárman megyünk tovább, ő és én, a magánnyal.

Te vagy a nap s égeted a testem.
Te vagy a tét, amiért feladom mindenem.
Te vagy az eső, mi lehűt csendesen.
Te vagy a föld s porodtól létezem.
Te vagy a szín mely kápráztatja a szemem.
Te vagy a fal, amitől kétkedem.
Te vagy a fény, ha más nem világít.
Te vagy a hang, ami fejemben irányít
Te vagy a végtelen, melyhez fogható nincsen.
Te vagy a lét, ami nélkül semmi sincsen.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.