Az életem, szerelmem, mit se érne nélküled.Az a sok szép ajándék, szeretet, amivel elvarázsolsz engemet, anyira jo érezni, hogy van aki ennyire tud szeretni, mint te, és olyan csod?latos, látni a mosolyod, hogy boldog vagy velem, és kimondod hogy szeretsz. Nálad szebb ajándék nem létezik, te vagy aki?rt mindent megtennék.Szeretem a szemed csillogását, a mosolyod édes harmat?t, szeretem a csokod, hiszen igaz szivel csokolsz, az ölelésed, mert ugy ölelsz, mint mást sohasem, tiszta szivel, szeretettel. Arra vágyok életem, hogy néz rám, fog meg a kezem, szoritsd meg bátran míg lehunyom a szemem. A csokod, huu... Soha nem menj el, mert az első csokod még most is éget. és ezt mindig szeretném érezni, szeretnélek ölelni, csokolni, és mindörökké szeretni. Szerelmem, én mindig veled leszek, örökk? fogom a kezed, nem engedem el, bármi legyen. Bennem mindig megbizhatsz, rám is támaszkodhatsz. Ott leszek mindig, és átölelve foglak mindentől megvédeni, a rossz gondolatokat elhesegetem majd, szép szavaimmal, kedves mosolyommal, édes csokjaimmal. Tudom hogy együtt mindenre képesek leszünk, mert mindent meg teszünk hogy a lehető legjobb döntéseket tegyük. Kicsim, ugy hiányzol mint még soha, a tekinteted, mosolyod, és mindened ami mozgat. A bensőd, az az első amire felfigyeltem. látszot rajtad, hogy te kellesz, NEKEM, csak nekem. nem birnám nélküled, mindig veled leszek, egy örök életre elveszlek!!!

Ládák és polcok
Írta: Kovács István
Egy nagy ládában
cipeljük magunkkal a múltat.
Kidobni őket nem lehet,
életünk részei voltak.
Az emlékeket szelektálni
lehet, de feledni nem,
mert ott hátul a kis polcon,
minden- minden ott pihen.

A jelenünk?
Az egy kisebb láda.
Teteje soha nincs zárva,
Rendezkedünk mindig benne,
bár szinte hiába.
Mert a mát holnap át tesszük,
a ?múlt? feliratú ládába.

És a holnap?
Egy kicsinyke doboz,
inkább csak egy zárt boríték.
Tervek vannak benne,
vágyak és titkok,
ezért ők a holnapok.

Reggelente,
ahogy nyílnak a borítékok,
lassan fogynak a holnapok,
rájövünk, már mi is múlt vagyunk.
És ha az utolsó láda is bezárul,
talán emlékei leszünk valakinek,
a polcon, ott, leghátul!

Csak álmodunk és csak ébredünk,
Csak kéz a kézben egymás mellett létezünk.
Zihál a hold a barackos fölött,
az almás és a szilvás is már díszbe öltözött.

Sárgába,barnába borultak a fák,
messzire utazott tőlünk a gyönyörű forró nyár.
Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon benne hinni más,
hogy nyár után az őszben is lehet élni.
Hogy tréfa csak az elmúlás.

Hazudjuk,hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet!
Mi is leszünk még vígan futkározó,
mosolygós arcú gyerekek...

Édesem!,mikor a hervadás varázsa megreszket
minden gyümölcs fán.
Gyere velem a hervadásba,
egy ilyen őszi délután.
Mert félek attól,hogy magamban
hozzád vissza soha nem találok már...

Heten voltunk cigány szülőktől testvérek anyám előrehaladott rákos beteg volt.
Egy napon kenyeret mentünk venni,
tolókocsiba vittük fel a boltba mert már nem tudott járni szegény.
Hogy levegőzzön és utolsó napjaiban lássa az utcát,azokat az embereket akikkel egészséges korában nap mint nap mosolyogva vidáman beszélgettek.
Mind kicsik voltunk,anyám után mint a kotló után a kis csirkék, úgy mentünk kézen fogva.
Fel sem tudtuk fogni,hogy néhány hét múlva árvák leszünk,
nem lesz nekünk édesanyánk.
Nagyon szegényesen,rongyos öltözetben.
Mert a kevéske fizetését szegény apám az orvosok zsebébe nyomta,hogy mentsék meg nekünk édesanyánkat.
A magyar emberek akik mindig mosolyogtak ránk most furcsán néztek minket az utcán.
Haldokló beteg jó anyámnak aki tele volt morfium fájdalom csillapítóval azt mondták,
..Minek kellett neked ez a sok gyerek..?
Nem szeretnék a szüleim helyett nyilatkozni,
de nem éreztem magunkat szülői tévedésnek.
Viszont nagyon furcsálltam ezt a kérdést egy értelmes magyar édesanyától,
aki több gyereknek adott már életet.
Hiszen mi mind a heten élni szerettünk volna,
éppen úgy mint neki az öt gyereke.
És megköszönni az istennek, szüleinknek,hogy megszülettünk.
Nem tehettünk arról,hogy édesanyánk fiatalon rákos beteg lett.
Mi is boldog életről álmodoztunk,tanulásról,munkáról,
szép házról és gyönyörű jövőről.
Pont olyanról álmodozunk mint mások.
Sajnos a betegség nem válogat megtámadja a sok gyerekes cigány édesanyákat,
is és a más származású kedves édesanyákat,
akiknek bele egyezésük nélkül meg kell halni,
itt kell hagyni a gyereküket,akik miatt talán a mennyországban sem tudnak boldogok lenni soha.

Elmúlt a nyár,
és te elhagytál.
Itt hagytad szerető szívemet,
eldobtad egykor szenvedéllyel szerető szívedet.
Többé már nem leszünk egy pár,
de az emlékek örökre megmaradnak már.
Emlékszel még az első csókra,
és az első szerelmes szóra?
A lelkükben őrizzűk őket mind,s
múltunkra az idő porfátyolt hint.