A rím

Micsoda új divat! Már nem divat a rím,
Azt megírni a költőnek, talán már kín?

Hogy összesimuljanak össze szavak,
Hogy hullámzó lélekben utazzanak…
Mint ahogy a vízben úsznak a halak?

Dehogy is, mert sokan azt értékelik szabadságként,
Hogy azt és úgy ír, ahogy megjelenik benne vágyként…
És sosem tudja meg, benn van versében akadályként…

Ha szabad verset írsz, tévedsz, mert az nem vers,
Azt hinni badarság, csak szótag… elegyes…
Nem vers, mert a vak szó benne nagyon vegyes.

Nem csak rím teszi verset igazi verssé,
Ez csak egy irányba igaz, ha így hiszé…
Sorok, a ritmus felépítése emeli vers hangulatát,
A rím még szorosabbra fogja, sorok testvéri kapcsolatát.

A jó vers, igyekszik megfelelni a ritmus és rím követelményeinek,
És joga van rossz versek közé sorolni, mik pongyola kifejezésűek.

A rím, az utolsó két szótag összehangzását követeli,
De a dilettáns próbálkozó, ezt, lehet, hogy rosszul műveli.
Aki költő, tökéletesen alkot, az már maga művészi.

A sor végén, kényes, fölöttébb érzékeny a szótagrím és
Emiatt magas értékű a művészi megjelenítés.

A sor végén tiszta rím, sorvég össze-csengősség,
A két szótagban van tartalmi különbözőség,
Mondattanilag, amit ez ad, más lehetőség.

Ha két ugyan olyan ragozású szóvég csendül össze, ez ragrím,
Ebbe a csoportba tartozik, a hasonló képző végű szórím…
Két, jó összecsengés keltette hatás, a művészi, a tiszta rím.

A tiszta rím sajnálatos ritkasága miatt használják, mint művészi eszközt, az asszonáncot.
Ez ellentétes megfelelője a törekvésnek, használni a ragrímet, az azonosságot…
Vagyis az a főszabály, használni kell tudni az egybehangzáshoz, rokonejtésű mássalhangzót.

Más esetekben, ha a rokonhangzók helye megcserélődik,
Az asszonanciával, elfogadható rímhatás keltődik…
Vannak, szabadabban alkalmazott asszonáncok,
Bennük az összecsengő hangok, bíz' nem rokonok.

Jó, ha az utunkba kerülő verseket, külsőséges vizsgálat alá vetjük,
Ezek mindegyikét megnézve, értékelve, először a rímeket figyeljük…
Hamarosan rímtudósok leszünk, ha e kényes munkát becsülettel végezzük.

A vers elemek vezetnek az érték megállapítására,
A vers ruházata az élmény formáját, elsőnek mutatja…
A költemény lelke már megmutatkozik a külső házába.

Tanulságos írást publikálj, hogy lenyűgözd az olvasót,
Mert írni csak szépen szabad, ahogy elé tárod a valót…
Fontos, hogy együtt örüljünk, add át, mi… megfogalmazódott.

Ha szabályok nélkül írsz, akkor te lealacsonyítod az olvasót,
Ezért kritikán alul ne írj és nehogy rosszat, lealacsonyítót.
Olyat és úgy írj, amivel fel és magad mellé emeled olvasót…

Az élményhez, melyhez... mi ritmus, a legszebben illő,
A belső lüktetést legtisztább rímmel kifejező,
Művészi forma megalkotója maga a költő.

Vecsés, 2015. november 21. – Kustra Ferenc – amikor az emberek még beszélgettek egymással…
Kenyeres Imre: Rejtelmes irodalom c. műve alapján. 1931.

kint ülök, pillámon még csüng az álom,
messze távolban, a hajnalt festő,
kék-aranyba feszül, picit vacogom,
ahogy ágyamból kelvén nézem őt,

mint e kék tenger hajnalpír szépségét,
ó, mily tündökölőn csodálatos szép,
ahogy a tenger mélykékjébe lép
a természetanya festő képén,

látod itt így ébred a napfénye,
vele együtt ébred a sirály ott fenn,
messze távolban a térben ott lent
a hold gördül le, itten la éppen,

hol a hajnali nap mosolya kísér,
s a pillámon a mézes ízcsókja ér.

Gondolatsor… romantikában?

(LIMERIK csokor)
Kémeim jelentették Gittus!
Új pasid van? Ezt mondta manus…
Én meg csak emlékszek.
Hogyan öleltelek.
Pedig pár évig jó volt Gittus.

Szálkás padra emlékszel Gitti?
Tudtad? Harisnyán szemet szedi?
Emlék: öleltelek.
Múlik! Szerettelek.
Elhagytál indok nélkül Gitti!

Te csak ámítottál, ó Gitka!
Ölelés volt élet záloga…
Nincs ölelés immár,
Rövidül lét így már!
Egyszer csak elhagytál, ó Gitka!
*

(Anaforás, középrímes, bokorrímes.)
Mint magyar hittem… és nagyon hiszek a hazánkban,
Mint férfi hittem… veled, a lélek mámorában.
Mint elhagyott, hittem… hiszek lélek szánalmában.
*

(Anaforás, senrjon csokor)
Szeretet, ha volt is… múlt!
Sárba tapostál, csak… elhagytál.
Indok… csak mese.
*
Szeretet jön-megy, mint busz?
Sárba tapostál és leléptél.
Még rám se néztél.
*
Szeretet az, mit kidobsz?
Sárba tapostál, messze mentél.
Nem is köszöntél.
*

(Septolet)
Kedvesem,
Egyetlenem,
Volt szerelmem!

Hiába minden,
Más kincsem nincsen!
Javíthatatlan létem,
Nem érti értelmem.
*

Voltam szálkás padunkon merengeni,
Kérdezte is: mé’ nem kell szemet szedni?
Elzokogtam neki, nincs már miből, mit: szem- felszedni.
Visszakérdezett: megtette, hogy… szó-nélkül elmenni?
Megsimogattam ezt a kedves padot,
De a kezembe szúrt egy szálkát, nagyot…

(Senrjon)
Életemben űr tátong,
Szálka is beletört húsomba.
Miért nincs Gitkám?
*
Régen hallottam róla,
Tán’ mentetek, messzi nászútra?
Műtötték kezem.
*
Pad sírt… földarabolják!
Helyette, betonpad… ligetbe…
Mindenhol győz rossz!
*
Gitka sajnálom, hogy így
Ért véget szerelmünk, miattad.
Legyetek boldog…
*
Tegnap voltam kispadnál,
Jobb lesz… elmegyek jó messzire.
Vissza se nézek…

Vecsés, 2021. január 1. – Kustra Ferenc

Vágyakozás; versben, apevában, haikuban…

Negyvenkettő, június tizenegyedike óta itt vagyunk,
Akkor érkezett ide, talán elsőként, éppen a mi rajunk!
*
Csak
Messzi
Távolból
Vagy Te velem!
De, szívem Tied!
*
Itt
Van még
Illatod,
Rám ölelted!
Vágylak, de nagyon!
*
Juj, de szeretnélek szeretni,
Könnyes szemeidet csókolni!
Jó lenne, ha nem hullajtanád a könnyeidet
Én így nem áztatnád el szépséges fuszeklidet…

Már, hónapok óta csak lőnek ránk,
Nem számít, hogy otthon vár a babánk!

Itt az élet, roppantul kemény,
Itt nem ismerik, mi az erény!
Itt nincsen más, csak pokol-fény…

Itt olyan nem létezik, hogy otthoni lényed…
De telik a képzeletbeli vér-edényed…
Egyre fáj a léted, mint, fájó kelevényed…

Hiányom van a szépséges mosolyodban,
Nagyon vágynék bele az ölelő karodban
Ellenni, esti szélcsendes pirkadatban…

Itt sokszor indul a roham, táltos dobpergésre,
Orosz táltos dob, a katyusájuk tüzelése.
Nálunk meg sorban szakadnak meg élte… mi végre?

Jaj, egészen közel jó, nagy akna robbant,
Majdnem oly’ közel, hogy a fejemen koppant.
A szomszéd szakasz bunkerét, telibe találta,
Az otthoniaknak már nem teljesül a vágya….

Ez a környék, bíz’ a holtak vidéke,
Imához, folyton csak leesni térdre?
Keresnék én valami mosolyt,
De, nincs! Legalább egy félmosolyt!

Itt az egyetlen emberi, a pára, mit kilehelek,
Amíg lehelek, addig élek és magamban ölellek.

Félek a megfagyástól,
Félek egy robbanástól,
Félek a saját, kihűlőben lévő porcikámtól,
Félek a ködtől, jégtől, a hótól, az elmúlástól,
*
Emlékszem, még rád,
Illatod, még orromban.
Lőporfüst szaga.
*
Mosolyod, veszett
Emlék, Felidézni, hogy?
Sebesült arcok.
*
Hóember van itt!
Katonák építették.
Halál, erre járt.
*
Már,
Nagyon
Vágyok én
Hozzád, haza.
Úgy ölelnélek.
*
Mosolyod újra
Tanulnám rögvest, legott!
Ölelő karok.
*
Közös fényképünk
Már, gyűrött, töredezett!
Nekem, drága kincs!
*
Üvöltenék én
Feléd, de Te nem hallod;
Névtelen vagyok?
*
Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján,
Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után?

Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt,
A szomszéd bunkerben tarolt
És immár egy, közeli barátommal kevesebb van velem,
Az emléked nagyon előjött, sőt, részletesen, azt ölelem.

Jézusom, riadó van
A közelben halál van.
Orosz támadás van!

Gyorsan mennem kell, ordít az őrmester,
Majd folytatom folytonos szeretettel…

Vecsés, 2017. április 12. Kustra Ferenc - a Don-kanyarban 1943. január 12.-n indult meg a végzetes -orosz- ellentámadás.

Makulátlanul szűz-fehér a táj, olyan elkápráztató…
De a vakítóan fehér hó, akár vakságot okozó!
Majd, az öklömnyi hókristályok pilinckáznak a földre,
És ott fehér-bársony takaróként néznek fel, az égre…
*
A zúgó hideg
Köpeny alatt, csak durmol
Alvásra sarkall.
*
Nyári ruhában,
Papírtalpú bakancsban…
Számkivetettek.
*
Bunkerban ülünk, odakint fúj, tombol sőt, dühöng a szél
Meg ehhez a lőporfüsttel betakart háború zenél...
Vinnyogva, őrjöngve dúl, szél odakint,
Naponta hallunk hazugságot… megint.
Lettünk itt, ölő, fegyveres katonák…
Lelkünkből kivesztek a szép muzsikák…

A halál, itt mindennap csak, egy véletlen baleset,
Jött az akna és valaki meg fejjel nekiesett.

Itt folytonos a szélvihar, hóesés, a hulló pelyhek,
Zúgnak és alászállnak, tán' mint kristályhullás, peregnek.
Naponta ömlik a könnyfolyam, mint, hulló zápor.
A fújó szél meg garázda, és mint vad ló táncol.
Ha felhőtlen, akkor a kék égen nap szikrázón lángol,
Itt lent gyönyörködünk, de a hideg nekünk, vitustáncol.
*
Negyvenegy fokban
Fegyvert markolni véglet.
Összeszűkölt cső!
*
Nincs inni víz sem…
Hó evés… ősembernél…
Gránát, kézbe fagy.
*
Itt hidegben is
Fergeteges hóvihar.
Lovak pusztulnak.
*
Ilyen hidegben
Még a lélek is befagy.
Csontzúzó hideg.
*
Ima semmiért,
Lövészgödörben, térden.
Térd, majd’ odafagy.
*
Kihűlt lábbakkal
Még, harcolni sem lehet.
Tehetetlenség.
*
Itt a magány csendes, mint a néma, nedves köd.
Fagyban is kézzel simít, magunkkal összeköt!
Fázósan didergő lelkeket folyvást csak, ölel,
Szerető társ kéne, aki vigasztalna... öllel.
Reszkető lelkek vágyakat hintenek a messzeségbe,
De viszont szeretet, senkinek nem csordul a szívébe.
A magány, elfagyott és durván simító keze,
Itt csak, a halálról szól… lehet, hogy már elmenne…

Sóhaj is hideg, hidegben látszik a pára,
A parancsnok megint csak kirendelte mára!
A reggelünk, ma is ködös volt, semmit nem lehet látni,
De ettől a tábornoktól, semmi más nem lehet várni.

Reggeli ködben
Úgy röpködtek az aknák.
Hó fátyol, borít.
*
Jégen fénylett is
A szibériai fagy!
Hideg robbanás.
*
Sok géppuskával
Lőtt át orosz a ködön.
Hideg… nem elég.
*
Tábornok mérges…
Még nem fagytunk halálra?
Nagyon bombáznak.
*
Ima is halkul,
Éj-fekete hidegebb…
Van még szívritmus?
*
Ima, már halkul,
Éjnek sötétje jeges…
Ritmusra lőnek.
*
Este… ma halkul.
Holnap remény… csillan-e?
Golyó… elkerül?
*
Már pirkadatkor
Vad ágyútűz pillanat…
Mínusz negyven fok!
*
Január van és a zord szibériai tél, nekünk, jégen toporog,
A végtelen, jeges szél, folyton lövészárokban mocorog.

Csupa, jégből faragott csipke, itt a tél ruhája,
Sok hópihe meg összeragadva lett az uszálya.
Csillogása szép, míg, néha vér nem folyik rája…
*
Garázdálkodik
A Tábornok, mínusszal.
Nem öl! Megfagyaszt!
*
A hideg, élő
Áldozat láttán lecsap!
Mint a zsibbadás.
*
Mínusz negyvennél
Halál kaszája lesújt.
Szerencse: élet.

Vecsés, 2017. április 3. – Kustra Ferenc – íródott: Versben és senrjúban