Nekem nincs halloween, csak halottak napja,
ilyenkor az ember holtait siratja.
Mert ha fájó szívvel vissza gondol rájuk,
újra érzi azt, hogy mit jelent hiányuk.

Amíg velünk voltak, és közöttünk éltek,
nem sejtettük, milyen mulandó az élet.
Mennyi minden van, mit nem mondhattunk már el,
de talán hallhatják odafent a mennyben.

Most pár szál virággal emlékezem rájuk,
s halk imával kérem: legyen szép az álmuk.
Nem halnak meg ők, míg emlékünkben élnek,
s a vén idő szárnyán minden emlék szép lesz.

Istenem! Add azt, hogy nyugodt legyen álmuk,
s erőt, hogy a lelki békénk megtaláljuk.
Hisz hol ők nyugszanak, nem fáj semmi többé,
s az emlékük itt él bennünk mindörökké.

A meditációm is zaklatott…

Falak álarcban és ködtakaró mögött,
A vicsorgás, mint hamis mosoly üldözött?
Falak álarcban és ködtakaró mögött.

Nézem a parton, egy karosszékből a tenger végtelen felszínét…
Elképesztően szemléletes, ha most ott lent egy háború zajlik.
Tengeralattjáró, mélységjárónak mutatja foga fehérjét.
Hullámokat sem vernek, hogy a másik ne lássa meg a kékségét.
*
Mennék én, ha jönne
A remény is, elkísérőn.
Falak meg álarcban?
Köd-takaró leszállt tájra,
Fal meg csak áll, bánatába…
*
Elképesztő ez a folytonos háborúzás, a víz alatt,
Kiirtják a halakat, mi a piacon veszünk hamisat?

Most, akkor külön álarc is van, vagy a ködtakaró az?
A fal tudja-e, vagy csak omladozik, mint összes amaz.

Emberek, lesz-e itt
Valaha is újabb csoda?
Vagy csak köd-takaró?
Köd-takarót utálja… Nap!
Nem látni, lekési misét… pap.

Vecsés, 2017. július 7. – Kustra Ferenc József – 3 soros-zárttükrös –ben, versben, TANQ –ban.

Gondolataim úgy sodródnak mint áttetsző köd egy tó fölött,
miközben az idő egy befejezhetetlen témának
végtelen változatait folyamatosan szővi.
A múlt, a jelen és a jövő elveszíti jelentőségét,
és az élet bonyolult álmainak részese lesz.

Már nem vagyok fiatal, és gyöngülni kezdek.
Az élet soha nem volt könnyű, sőt
ifjú korom legfénylőbb idejében is
csalán nőtt a mályva között, és vércseppek
hagyták nyomukat az újonnan hullott havon.
A tiszta öröm pillanatai ritkák voltak,
és emiatt annál drágábbak.
Ezeket gondosan kell megőriznem.

Tudtam, mit jelent rabságban felnőni,
mert már gyermekkoromban láttam,
hogy milyen nagyra becsült a szabadság
amikor vérrel fizetik, de derűsebb napokon
és jobb években láttam tiszta
fehér hóval borított hegycsúcsokat,
és a lehülő szerelem parázslása után
az igaz szeretetet úgy tapasztaltam
mint egy növekedő tónak kiszélesedő partjait,
melynek mélysége és szélessége
a lelkemet éppen úgy bővítette.

Hajótörést szenvedtem és tűzben küszködtem.
Elvesztettem az eszem és mocsárba süllyedtem.
Ingaként lengtem két ellentétes énem pólusai között,
de az összes zivatar és hurrikán után
visszanyertem az erőmet, és szívem
kincses kamrájába rejtettem el a nyereséget.

Most már csak egy imám maradt,
hogy mikor szívem arra a finoman beállított
mérlegre kerül a halottak birodalmában:
legyen oly könnyű mint egy toll - és mint egy sólyom
melynek fejéről leveszik a csuklyát – szárnyra kelhessek
a nap felé, mert földhöz kötött fióka korom lejárt.

Elűzte az ősz a nyarat,
télig biztos itt is marad.
Gondolta, ha megérkezett
nem ereszti be a telet.

Épített is jó nagy várat,
így a tél hiába támad.
Nem veszi be az erődöt.
Jelenthet, majd a tél csődöt.

Tavaszt aztán befogadja,
együtt vigyáznak magukra.
Hiába jön, akkor a nyár,
távol tartja őt is a vár.

Készen is állt már a nagy terv,
ünnepli az ősz a sikert.
Rőtre festette a tájat,
rázott diót is, vagy százat.

Mikor a tél megérkezett,
hozott magával hideg szelet.
Megdermesztette a tájat,
porrá zúzta a kis várat.

Dugába dőlt az ősz terve.
Azóta is mondja egyre:
Nem csinálok ilyent soha,
hisz ez négyünknek otthona.

Otthon, Svédországban, nagyon
szegény körülmények közt nőt fel,
és már tizennégy éves korában
elvesztette gyári munkás apját,
ki spanyol influenzában hunyt el.
De tehetsége már mint gyermek
játszó társai közt megnyilvánult.
Velük együtt az utcán színészkedett,
és ő, szereplő úgymint rendező,
mint egy kis zseni, intézkedett.

Első jelentőséges munkáját mint
modell női kalap szalonnak végezte,
mely a legdivatosabb kalapokat árulta.
Katalógusban jelentek meg képei,
melyben fedett fejét és bájos arcát
minden jómódú és divatos hölgy
jóváhagyással és csodálattal bámulta.
Ott látta meg először egy filmrendező,
ki új és fiatal tehetségekre vadászott,
s így kezdődött a csoda mely róla jellemző.

Ettől kezdve felgyorsult az idő: szerepelt
egy rövid filmben. Szín játszó órákra járt,
és még alig volt húsz éves mire nevét s képét
film plakátokon az egész nép megcsodálta.
Először két svéd, aztán egy német filmben játszott.
Akkor már Amerikában is hallottak róla, hol
Louis B. Mayer úr Grétát Hollywood részére
mint újonnan felfedezett csoda megkívánt.
S emígy szált az üde és fiatal sztár hajóra
hogy bűvöletével meghódítsa egész Amerikát.

Hollywood volt az új földi paradicsom, hol
a sikert és a vagyont mint erény tekintették,
és vonzó ereje ő rá is kétségtelenül hatott,
az a mesebeli és csillagokkal díszített világ,
hol pénzes és szivaros pasasok uralkodtak.
A telefon állandóan csengett. Sürögtek
forogtak, s lelkesen s hangosan folytak a viták.
Ide pottyant be jóhiszeműen és ártatlanul,
de rögtön kezelésbe vették Mayer úr emberei,
és kezdődtek a követelmények és a próbák.

A csendes filmeknek ő lett az új sztárja,
melyekben zafír kék szemével beszélt,
mert itt valóban a szónál többet ért a tét.
Néha lesütötte hosszú szempillás szemét,
Aztán ámulattal kitágult a pupillája.
Ehhez hozzá fűzött egy mosolyt mely
a rajongás és az örömről tanúskodott.
Vagy összeszűkültek szemei mint egy cirmos
doromboló macskáé, amely a kényelemnek
teljes testével és bizalmával átadta magát.

A szerepek jöttek-mentek, Az Asszony és
az Ördögtől a Titokzatos Nőig és A Csókig.
Kedvenc szereplő társa John Gilbert volt,
kibe beleszeretett és kivel összeköltözött.
Ez volt nagy szerelmének leghasznosabb bére
és a boldogság és szeretetnek legkiválóbb éve.
Aztán elkezdődött a hangos film korszaka,
melyben meg volt kívánva hogy beszéljen.
Hangja kissé mélyebb volt a szokottnál, de
sokan ezt rejtelmesnek és csábítónak vélték.

Most már világszerte rengeteg rajongói
írtak neki, és fényképét és autogramját kérték,
de mindenen kívül, Grétának visszahúzódó
volt a természete, és nem szeretett nyilvános
helyzetekben megbámulva belekeveredni.
Ismert idézete az volt hogy “hagyjatok békén!”
Azt hogy mennyire szerették a filmjeit ő nagyon
is helyeselte, de azon kívül az ő élete csak
magáé volt, melyet senkinek sem engedte
hogy bármi módon bármivel is megterhelje.

Végül is váratlanul megszakította a karrierjét,
még mielőtt az öregedés jelei mutatkoztak.
New Yorkba költözött, hol maga ízlése szerint
élt és öltözködött. Sállal leplezte az arcát és
napszemüveget hordott, és mint egy inkognitó
száműzött járta be a nagy város számtalan utcáit.
Különböző műalkotásokra költötte vagyonát, Köztük
Renoir, Rouauld, Kandinsky és Bonnard festményei.
Nyolcvannégy éves korban halt meg és a hagyatékát
több millió dollárra saccolták a műértők béresei.