Mondd Uram! Mért nem adsz a tövis mellé rózsát?
Nem bírom már, ha az ujjaimat szúrják.
Mért puszta zöldet adsz, ha terem virág is,
s pompázó színekben ontja illatát is?

Tudod: a tövis már százszor szúrta ujjam,
s minden vércsepp olyan, mintha könnyem hullna.
Minden vércsepp, mely az ujjaimon csordul,
ezernyi könnyet rejt, mely lelkembe fordul.

Szeretném érezni a rózsa illatát is,
akkor is, ha szúr és akkor is, ha fáj is.
Most akarok én is színekben pompázni,
hiszen odalentről nem fogom már látni.

Most terítsd elém az illatos szirmokat,
hisz a koporsómra már hiába szórnak.
Szeretnék örülni minden kis virágnak,
egészen addig, míg koporsóba zárnak.

És ha eljön egyszer az utolsó óra,
rózsák közt térjek majd végső nyugalomra.
Szórjátok síromba! Had múljon el vélem
ott, hol megtalálom lelki üdvösségem.

Elgondolkozva ülök a parton,
térdig a vízbe mártva lábamat,
olyan jól esik! Felfrissülök tőle.
Hullám csiklandozza most a talpamat.

Olyan békés, és olyan csendes minden.
Halak úszkálnak lent a víz alatt,
szinte érzem a fürge surranásuk,
s mellettem látom a buborékokat.

Milyen jó lenne mindig itt maradni!
Távol mindentől, hol senki sem zavar.
Mélyre merülni a hullámzó patakban,
hogy ne lásson senki, és ne bántsanak.


Néha elég egy néma délután is,
s megcsitul bennem minden indulat,
mint a folyóvíz csendes csobbanása,
mely messze sodorja el a hangokat.


Nem vágyom mást, csak csöndet és nyugalmat,
s megtisztulni a kéklő víz alatt,
lemosva magamról mindent, mi bántott,
s oly szelíd lenni, mint a hűs patak.

Oly korban élünk most ezen a földön,
ahol az ember már úgy elaljasult,
hogy dolgoztatná egy szelet kenyérért
az elesettet, bár tudja: könnye hull.
Képes tőle az utolsó fillért is
kicsalni, pedig tudja, hogy szegény,
s arcának egyetlen izma sem rándul,
ha az éhező tőle enni kér.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol a munkásnak nem jár tisztelet,
addig kell csak, míg bagóért gürcöl,
s ha már legyöngül, nem kell senkinek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol szülőnek lenni hatalmas kereszt,
ki nem tud a gyermeknek kincseket adni,
őt is lenézik, bármilyen nemes.
Hiába okos, és hiába szorgos,
ebben az országban sehol sincs helye,
bármily hitvány is, csak azt méltatják,
kinek bankóktól duzzad a zsebe.
Oly korban élünk, hogy nem vesszük észre,
mily borzalmakat szül a gyűlölet,
hiszen valóság show-tól agymosottan
butulnak sorra már az emberek.
Főző műsorra, tehetség show-ra
mindig van néző, s telik sms,
de ha beteget, nincstelent látnak,
félrefordulnak már az emberek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy visszasírjuk a régi szép időt,
s kétségbeesve a messiást várjuk,
hiszen tudjuk, hogy többé nincs jövőnk.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol ármánykodás dúl kézfogás helyett,
s ki elborult aggyal gyilkolni képes,
büntetés helyett luxust érdemel.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy össze kell fogi, amíg még lehet,
s jobbá tenni e gonosz világot,
hogy gyermekeinknek nyugalma legyen.

Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.

Kijöttem és meggyújtom, legalább egy kis gyertya égjen,
Téged már csak rögök tömege ölel, a sírban, mélyen.
Halkan imádkozok, az imám messzire felszáll légben…

Téged már csak rögök tömege ölel, lent, sírban, mélyen…
Halkan imádkozok, halk imám messzire felszáll légben.
Kijöttem, meg is gyújtom, legalább egy kis gyertya égjen…

Elvesztettem már a fonalat… mert a sors mostoha,
Valami elveszett, várom, nem jön vissza már soha.

Sírodhoz jöttem, legalább egy szál gyertya érted égjen,
De a gyász körülvesz és annak vaksötétje végtelen.
Sok minden eszembe jut, ahogy itt emlékezem mélyen…
Ez kis derűt hoz, pici, lobogó lángocska fényében.

Sors ellen harcolni mi nem tudunk,
Szomorú könnycseppet nem hullatunk,
Hogy gyertya égjen, arra vigyázunk!

Vecsés, 2015. február 21. - Kustra Ferenc József