Megint rám köszönt a téli alkonyat
s a sűrű néma ködben nem látom arcodat.
Hangod sem hallom,hiába kereslek,
térben és időben hiába követlek.

Lelked fagyos föld,szíved jéghideg
felmelegíteném,de úgysem éri meg.
Hiába adnám szívem melegét
megfagyott lelked úgy sem értené.

Hisz puszta hideg tél lenne otthonom
jégcsappal terítve lenne vánkosom.
s ha mégis olvadna megfagyott szíved
puszta hidegétől lelkem halna meg.

Egyedül vagyok.
Magányosan, elhagyatva.
Sűrű csend vesz körül.
Légy sem zümmög, mégis hallok valamit.
Lassan becsukom a szemem, félek.
Keresem a zaj forrását, nem hallok mást,
Csak az agyam zakatolását.

Dolgozik izzón, lázasan.
Egy halvány fénypontot látok messze,
Gondolatban odalopózom közelebbre.

Hunyorgok, elvakít.
Kis cikázó kockák suhannak el előtte.
Figyelek.
Várok, míg a szemem megszokja a fényt.
S ekkor látom, egy film pereg.

Belenézek.
Fájó, ám mégis szép emlékek.

Szívem egyre hevesebben ver.
Egy hirtelen rándulás.
Ébren vagyok.
Verejtékben úszik a testem.
Most jöttem rá, mindent elvesztettem.

Éltem egy világban, mely színekkel volt teli,
Most szurok van mindenütt.
Éget, forró.
Mintha a pokol lenne.
Nem hasonlít szerelemre.

Vágyakozok. El innen, vissza a múltba.
De valami nem enged.
A valóság az, az taszít vissza.

Nem vagyok nyugodt. Nyomást érzek a szívembe
Egy könny törne elő, de ellenkezek, minden erőmet bevetve.
Még bírom, érzem már nem sokáig.
Győzött az érzés, s a könny legördül egészen a számig.

Megízlelem, nem sós, hanem keserű.
Vajon éri-e ajkam még éltető nedű?
A csókra gondolok. Édes, ízletes, álomszerű.

Fáradt vagyok.
Könnyben úszó arcomra rátelepszik az álmosság.
Hiába alszom, az agyam mégis zakatol tovább.

Széllel huncutkodó, fiatal kamasz,
ez vagy nekem tud meg tavasz.
Huncutkodó, vicces vagy ravasz?
Nem tudom, mond meg te tavasz.
Természetkedvelő, kicsit pimasz.
Tényleg,ilyen lennél te tavasz?
Veszélyes vagy számomra, mint egy nagy kuvasz.
Most már elárulom, ilyen vagy nekem te tavasz.

Az
emberélet változékony,
olyan, mint a természet,
sík terepek, emelkedők,
lejtők, mezők, dzsungelek.

Vannak buckák, dombok, hegyek,
és jön még egy alagút,
meg kell mászni mindegyiket,
s utána jön sima út.

Ha
problémák és viharfelhők
tornyosulnak felettünk,
kuszaságból ki nem látszunk,
megoldást kell keresnünk.

Nehéz nap után jöhetnek
pozitív változások,
türelemmel, kitartással
jönnek a megoldások.

Gondtalan, könnyű napokkal
sivár lenne életünk,
szükség van kihívásokra,
így lesz ember belőlünk.

Mindig az a legszebb álom
amely sosem teljesül,
mert a legédesebb érzés
mindig mardos legbelül.

Mennyi vágy,és mennyi sóhaj
melytől szívünk megremeg
mért kell mégis futni hagyni?
Józan ész nem érti meg!

Jó lenne tán úgy szeretni
ahogy senki sem szeret?
Szenvedélytől tűzben égni
akkor is,ha megsebez?

Mint egy vulkán úgy kitörni
lávát szórva messzire,
aztán csöndben messze futni,
s nem nézni ,más vérzik.-e?

Talán mások így tennének
nem törődve semmivel,
majd csöndesen elsuhannak,
és beérik ennyivel.

Ó! én inkább félre bújva
messze űzöm álmomat
s bár az álmom szertefoszlik
büszkeségem megmarad.