Nem bírnak el fránya fellegek. Betakarják,
Ha a jövőre gondolok és nem akarják,
Hogy a nagy-nagy figyelmeztetés jele legyek.
Ijedtükben levél alá bújnak a legyek!

Miért, mondd, miért ne gondolnék a jövőmre?
Mondd, nem az volna cél, hogy haladjak előre?
Talán az én jól boldogulásom megzavar valakit?
Valaki hiszi, hogy én ölöm az utolsó okapit?

(anaforásban)
Majd, amikor fázón, borzongva búcsúzik a vad táj este…
Majd, amikor a részegnek ivóban a vége, „az este"…
Majd, amikor nyári éjben jégkrém eső hullik…
Majd amikor az élet, egyszer csak úgy elmúlik…

A fellegek vannak fölül, látom, ők mindent látnak
Rondák, lógnak, nyálasak, a földiek meg eláznak!
Az esernyő csak álom, csak képmutatás, csak pofázunk,
Közben meséljük, mi védjük magunkat és meg nem ázunk…!

Tudjuk pedig, hogy felettük, magasban van a szikrázó napfény,
Ha ránk vetülne, melengetne, és besegítene csillagfény…
Akkor lenne jó, szép, nekem való ez a világ…
Akkor már elbírnék a kevéssel, mi vad-világ…

Vecsés, 2014. május 27. – Kustra Ferenc József– versben és anaforás versszakban.

Nem látom az erdőt…

Mindig van egy vastag fa, így ahová akarok, oda nem látok!
De igy is meglelhettem egy volt csőszkunyhót, egy nagyon ronccsá omlót.
Nem más ez, mint korhadt deszkák halmaza… sors miért vetett éppen oda?
Nincs már meg az ajtaja és látom, hogy sosem volt dikója, ablaka.

Be is mentem kicsit nézelődni, hátha valamit régit itt lehetne találni.
De aztán kiderült nincs ott már egy törött fakanál sem, csak pókháló más semmi sem.
Belül látszott, ez nem volt soha a csősz otthona, munkavégzés okán ment oda.
Érdekes lenne itt aludni egyet, de kosz, por, bogarak nem engedtek… egyet.

Bentről, ajtó helyén kilestem, ott egy vastagabb fa volt, így kukucsban ki nem estem.
Gondolkoztam, nem volt eredményes a mai nap… nem voltam misén, lehet, hogy a pap?
Hazataláltam erdőből, otthon heveny gondolatim támadtak… ők nem fáradtak.
Érdekes volt a néhai csőszkunyhó, vajon milyen lehet, ha letámadja a hó?

Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Utamon sár, tócsa s megannyi árok vár,
Lépteim gyorsak, szaporák, előttem mocsok,
Mögöttem kiéhezett hiénafalka vár.
Válaszút elé terel megannyi erő, most küzdj,
S válassz, vagy tested lesz a várva várt etető.

Nem tágít a gaz dögevő, életem megrontója lesz ő,
Várja fáradt, elvérzett testem porba-hulltát,
Hogy vigadjon s örömtáncot járva kacagjon.
Ez lenne a torz, vad világ, hol a vadnak mindent,
S nekem, fáradt utazónak megvetés dukál.

2013.

Úgy szeretnék szabad lenni,
Testem rabságából kivedleni,
Lelkem járná a világot, akár a vándormadár,
Látnám a szépet, látnám a jót,
Fellegekbe szállni, ó, milyen jó.

Szárnyamat szél csapdosná,
Ázott testemet vihar pusztítaná,
A Nap fényében megfürödnék,
S a tél havában én is megpihennék.

Bejárnám a díszes keletet, a habzsoló nyugatot,
Szállnék hegyeken s vizeken
Át, a tükörkék, gyönyörű tengereken.
Sorsomat üldözném, utamat keresném,
S ha megtalálnám, azt végig be is járnám.

Ez lennék én: madár a szélben,
Egy múló és fájó gondolat,
Ki föntről szemléli a világot,
S habár magányos, tudja jól:
Álmokat üldözni vétek.

2012.

Tegnap egy kis szél meglengette vitorlát,
Örültünk, nézzük, de nem mozgatja tatját.
Igen, mondhatjuk, ez is több a semminél,
Morbid, olyan, mint vacsora, kivégzésnél.

Az igaz, ha állandó ily’ szellő fújna,
Jobban lennénk és tán’ a fejünk se fájna.
E fejfájásra bizony nem jó a gyógyszer
Segítség volna a szél, legalább egyszer.

Görcsölünk, mint hal a vízben, mit forralnak,
Kitették a mézesmadzagot ragacsnak.
Repülnénk, ha jönne szélvihar, szárnyalnánk,
Dagadt lenne, kipúposodna vitorlánk.

Csak így lehet elhagyni veszélyes zónát
És elénekelni egy győzelmi nótát.
Dalos kedvünk volna, de mire nótázzunk?
Ha a jó szél nem fújja át a kabátunk…

Budapest, 2000. június 6. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.