Két hete talán, vagy több is már,
minden este ablakom elé száll egy kismadár.
Éjféltájt' érkezik, felül az ág hegyére,
megköszörüli torkát és rázendít a zenére.

Szerenádot ád, s míg a Nap elő nem dugja első sugarát,
addig abba nem hagyja, csőre be nem áll.
Fütyül, trillázik, csattog, cserreg...
visszhangzik az éjszakában a madárének.

Szólózik, konkurenciája nincsen,
így csak az övé minden figyelmem.
Ágyamban fekszem, hallgatom az előadást.
Arcomon mosoly fakad, - ó ez annyira csodás!

Dalnokok királya vagy!
Tiéd a legszebb ének, ami csak madártorkon kiférhet.
Csordultig tölti meg a szívemet örömmel,
a lelkemet az égig emeli fel.

Kis Fülemülém, édes Csalogányom!
Sokszor gyere még, hangodat hadd csodálom!
De tudom, hogy egyszer nem jössz többé
és az éjszaka újra csendes lesz mint rég.

Akkor is köszönöm, hogy nekem daloltál,
szürke életembe egy kis színt varázsoltál.
Ha valamikor majd újra erre repülsz, szállj le, pihenj meg nálam.
Ha nem is egész éjszakára, legalább egy nótára.

Siófokon, 2023. május 9. - Gránicz Éva

Csendes éj leple,
szíved hangját kutatom.
Álmomban élsz még.
*
Telefon néma,
minden rezzenés hazug.
Te vagy a csend is.
*
Hiányod marja
lelkem minden szegletét.
Vágyom szavadra!
*
Perc pereg lassan,
várok, mint tavasz a fényt.
Jöjj, szerelmem, jöjj!
*
Kívánlak nagyon,
mint esőt a szomjas föld.
Minden sejtem hív.
*
Remény pislákol,
egy üzenet, egy sóhaj.
Jó is lenne már!

Siófok, 2025. május 9. Gránicz Éva- Írtam: Senrjú csokorban

Balaton partján, hol a csend ölel,
Selymes a fű, s szél csak nekünk felel.
Fűzfa árnya rejt el a világtól,
A testedhez simulok a vágytól.

Közel hajolsz, forrón perzsel csókod,
Nem marad szó, csak reszket sóhajod...
Kezed remegve talál rám újra,
Égek, mint a tűzbe dobott rózsa.

Simogatásod a vágy nyomán fut,
Mint hullám, mi nyaldossa partot.
Vad ölelésbe olvad a lelkem,
Mohó tested, a testembe rejtem...

Csak mi vagyunk, a világ elpihen,
S én beléd írom magam szüntelen.
Nap nádas mögött félve bújik el,
Míg szerelmesen bennem veszel el...


Siófok, 2025. április 30. Gránicz Éva.

Hol jársz, mond, szerelmetes Mona?
Hol császkálsz, lelkem végső álma?
(Örömöt szerezni,
Tiédet élvezni…)
Simogatni kezed, ó Mona!

Kimennénk a sűrű erdőbe,
Árnyékba feküdnénk a fűbe.
(Őzek csak néznének,
Ezek öreg-vének…)
Szaladgálnánk sűrű erdőbe!

Ó, figyelj, Te távoli Mona!
Nem jó ez… nekem álmok harca!
(Bőröd forróságát,
Szemed csillogását…)
Élveznénk együttlétet Mona…

Vecsés, 2020. október 14. – Kustra Ferenc József– romantikus LIMERIK csokor.

Meditálásom…

Elalvás előtt még hallom, valahol egy ló nyerít!
Szerelmes lehet? Remélem, nem bántják… a mindenit…

Közben hallom: kutya vonyít vagy talán hegedű…
Vakaródznom is kell, remélem nincs benne tetű…
Trilláz még nagy riadtan egy eltévedt madár,
Lehet, hogy sötétben ő nem talál haza már?

Sötétben hallom valahol úgy felsír egy hegedű,
Vonója nyekereg, mondanivalója keserű…
Rám zúdul a felhők könnye, gyors az égi zápor.
Köddé válik napsütésben a bús elmúláskor.

Magamba és magamra rajzolok kérdőjeleket,
Ami bennem dúl, az meg nekem maga a döbbenet.
Bucsut intenék a múltnak és a mának,
De nem engedi, fogva tart bú és bánat.

Látom arcotokon az üresség monoton nyomatát
És a mosolyokat, amely torzult lesz és grimaszra vált…
Ki kellene mosni a tündöklés szemcsés aranyát,
Kézbe véve megélni pillanat öröm mámorát.

Lassan minden kép elhalványul, mint esti alkonyat,
A lelkem meg én figyeljük a szenvedő arcokat.
Senki nem nyújt neked kezet a gödörbe, hogy kimászhass,
Pedig ki kell jönnöd, hogy messzire, a jövőbe láthass.
Ha így marad, akkor porrá leszel és a szél játéka,
Vagy mint oly' nagy fekete pont a fergeteg martaléka.

Régen volt már az, amikor az ég, kék volt és füsttelen,
Mindenki nagyon boldog volt, elégedett és bűntelen…
Pedig az élet, akkor is embereket harcba hívta,
És csatáit mindenki egyedül és magával vívta.

Ha mész, ha van és beszippantod az erdei levegőt,
Majd feleszmélsz, és már nem kívánod, a sűrű őserdőt.

A ló nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd a napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.

A lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.

A ló csak nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd reggel az új napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.

Lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.

Még az is lehet, hogy de jó, milyen jó lehet itt élni.
De akkor nem kéne a bőrömet, ráncosra cserélni!
Barátom lett ő ott fent, a kis dalos madár,
Valahol a határban iázik egy szamár…

Figyelem, de nem hallom, hogy valaki lépked hangtalan,
Így azt sem látom meg, ha nincs is, hogy hosszú árnyéka van.
Van nekem nyugalmam és azt őrzi a végtelen messzeség,
Felettem, mint egy végtelen kék óceán elterül az ég…

Verőfényes nap lesz ma is és már nem hallom, hogy a ló nyerít!
Remélem, este nem bántották csak most elaludt… a mindenit…

Vecsés, 2014. július 3. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.